Mit olvassunk a világirodalom klasszikusaitól?

Előszó

A világirodalom szót Goethe, az egyetemes lángelmék egyik legnagyobbika használta először. 1827-ben egy beszélgetés alkalmával mondta: "Eljött az ideje a világirodalom korszakának és mindenkinek kötelessége ezt a korszakot siettetni." Valóban, a 19. század elején világszerte széleskörű polgári olvasóközönség alakult ki. A nagy európai népek irodalmai közkinccsé váltak az írók kapcsolatai, fordítások és egyre erősödő kölcsönhatások révén. A görög-latin irodalom továbbra is a közös nagy örökség maradt. A fejlődés során azután a kisebb népek is helyet kértek alkotásaikkal a világirodalomban. Meggyorsult az irodalom fejlődése, egyre szaporodott az évi könyvtermés. A nemzeti irodalmak megtartották sajátos jellegüket, az irodalomtörténészek külön-külön, egymással párhuzamosan vizsgálták őket, de az összefoglaló műveket világirodalom-történeteknek nevezték.
Még a legművelteb olvasók, a legképzettebb irodalomtörténészek sem tudták megismerni a szépirodalmi művek végtelen sorát. Válogatni kellett az olvasmányokat. Az olvasók ízlése megkülönbözteti a könnyű, szórakoztató céllal írt, és a komoly, magvas mondanivalót tartalmazó műveket. Az előbbiek hamar feledésbe merülnek, az utóbbiak, a jó írók művei túlélik korukat. Újabb olvasónemzedékek a fennmaradt művek között ismét válogatnak s csak a legjobbakat tartják életben új kiadásokkal, fordításokkal, olvasásukkal. Búvárkodnak a régi korok irodalmában is s elfelejtett nagy írókat keltenek újra életre. A világirodalomnak ezeket az idő próbáját megállt, kimagasló egyéniségeit klasszikusoknak szoktuk nevezni. Műveiket a legmagasabb művészi színvonalon írták, saját koruk gondolatvilágát a legjobban fejezik ki, műveikkel hozzájárultak az emberi haladás nagy ügyéhez. Későbbi korok embereihez is van mondanivalójuk... Vissza