Vádoltuk egymást I-II.

Előszó

Részlet a kötetből:

"Úgy látszott, hogy az akaratimádók és erős kéz után áhítozók valamennyien akarat nélkül valók. Legalább is így érezte az ember azon a felvidéki tájon, hol tojásszínű apró házakból almaszagú leányok, birsszagú asszonyok, tökmagot majszoló gyerekek s a kapadohánytól szinte megpácolt férfiak úgy keltek ki riadtan, mint az anyjuk határól és szárnyaljából kirázott didergő szárnyasok. És mindez azért - mert valahol valaminő hatalom megdöntött egy zászlót, mely hogy magabiztosan többé nem lengett... megölt minden kedvet és bátorságot. Mintha azáltal, hogy mint valami széllel játszó és küzdő vitorla nincs imádságos magasságban a fejünk fölé dagadva - hanem hozzánk lecibálva a porba: úgy fed el valamennyiünket, mint egy halotti lepel.
Elvesztettük a háborút. El... De hát lehet egy rosszat is elveszteni?--- Úgylátszik, igen. Mert talán a birtokolt jó nem akkor veszik el, mikor könnyelműen elvetjük magunktól - hanem akkor, mikor az elvetés következményeinek utolsó kihatása is beteljesül.
Önámítás, ha az ember azt hiszi, hogy sokban különbözik az állattól. És ha mégis, csak emlékeinek tartóssága teszi. A tehén három napig, siratja a borját, az anya három esztendeig fiát. A ló két hónap alatt felejti el a fehér kenyeret és bőséges, ízletes ételekkel megrakott asztalát... De aztán felejt és felejt... Voltak halottaink és nem volt égő olajunk, cipőtalpunk és nem örülhettünk semmi újnak, fogytunk és koptunk... De nagyjában, kik nem pusztultunk, a helyünkön maradtuk, mert legrégibb javaink: az Isten és haza megmaradtak. Az évszázadok óta bírt dűlőbe, ha a fiú valahol el is maradt, tovább járt ki az atya s a lassan kopó meszelt felek közé. ha be is vette magát szúként az inség - az nem volt még maga a halál." Vissza