Egy légiós igaz története (dedikált, számozott példány)

Előszó

Az emberek élete oly sokféle ezen a világon, kinek vidámabb, kinek szerencsésebb vagy izgalmasabb, félelmetesebb sors jut osztályrészül. Életrajzomat nem szépítettem meg, mindent a való igazságában írtam meg olyan őszintén, olykor kegyetlenül, ahogy velem minden megtörtént. Lehet, hogy sokan megvetnek, mert nem csak a jót és a szépet írtam magamról, de még az életem durvább eseményeit is olvasni fogják. Ha történetem nyelvezete nem mindig irodalmi, az a származásomból ered. M. B. Vissza

Fülszöveg

...Ekkor megjelent a segítségünkre vezényelt első harckocsi, mögötte egy csomó Half-Truck. Ezekből aknavetőkkel ontották a tüzet az ellenségre. A repülők is négyesével jöttek, s állandóan tűz alatt tartották az egész területet. Ettől kezdve nem szerettem volna a vietkongok helyében lenni. Úgy látszott, meghátráltak, azért nem mentem oda megnézni - bár az erősítés óta még jobban felbátorodtam. A Half-Truckből lőttek mindenre, ami mozgott. Megérkeztek a vöröskeresztes kocsik, de nagyon kevés sebesültet találtak, annál több halottat. Később tudtam meg, azért volt olyan kevés sebesült, mert a vietkongok kup-kuppal elintéztek mindenkit, aki csak megsebesült és életben maradt. Az egyik szakaszparancsnok, aki szintén túlélte a mészárlást és a mi csoportunkhoz csatlakozott, kért, hogy segítsek összeszedni a halott bajtársakat, kísérjem el a golyószórómmal. Mentem volna, de a lábam nagyon fájt, éreztem, nem bírnék gyalogolni. Úgy oldotta meg a kérdést, hogy nem kellett gyalogolnom, felültem egy vöröskeresztes autóra, a golyószórómat a pótkerékre helyeztem. A kocsira 20-25 halottat tettek fel, úgy megrakták, hogy az ajtaját nem lehetett becsukni. Útközben észrevettem, a kantinnak szánt utánpótlást a vietkongok nem vitték el, csak széjjel hányták. Gyorsan leugrottam és kerestem magamnak valami innivalót, mert bizony megszomjaztam. Sört kerestem, de konyakot és pezsgőt találtam, s vételeztem egy-egy üveggel. Látta ezt a hadnagy, és hamiskás mosollyal megkérdezte:
- Erre nem fáj a lába, ugye?
- De igen, hadnagy úr, még fáj, talán ha kiürítem mindkét üveget már nem fog fájni - remélem!
Elkérte tőlem a golyószórót, s beültetett az autóba hátra a halottak közé, és kérte, vigyázzak, nehogy hullák nélkül érkezzünk meg a kórházba. Már alig vártam, hogy kinyissam az üveget, s igyak egy kicsit. Biztos a seblázam miatt is éreztem ezt a kínzó szomjúságot. Először a konyakból ittam - ez jól bemelegített, ám a szomjam nem oltotta. Felnyitottam a pezsgőt, s el sem vettem a számtól, míg volt benne egy csepp is. Nem volt baj, hogy jég nélkül, hűtés nélkül ittam. Olyan jó érzés fogott el, minden fájdalmam megszűnt, s mielőtt még elaludtam volna, hogy ne szóljon meg senki a félmunkáért, megittam a maradék konyakot is. Ezzel el is aludtam, halottabb voltam a halottnál. Hajnalban 3-4 óra felé kezdtem magamhoz térni. Először is szörnyű fájdalmat éreztem, fájt mindenem: karom, lábam és főleg a fejem. Gondolkodtam jó néhány percig, mi is történt velem. lassan körbenéztem, hol lehetek én most? Legnagyobb meglepetésemre csak halottakat láttam magam körül, akik nyugágyakon feküdtek. Homályosan kezdtem visszaemlékezni az előző napi eseményekre, de nem találtam magyarázatot, hogy kerültem én a hullaházba, mit keresek itt, ki hozott engem ide a halottak közé? Nagy nehezen felálltam, s elindultam egy halvány fénycsík felé -ami, gondoltam, csak az ajtó lehet. Nem is tudtam igazán, álmodom ezt az egészet, vagy ébren vagyok? Csak amikor az őrbe botlottam, akit hirtelen kivert a hideg veríték, mert azt hitte, kísértetet lát, akkor bizonyosodtam meg, hogy élek, ébren vagyok.
- Honnan jössz? - kérdezte tőlem.
- A mennyországból, csak nem engedtek be, mert tegnap sokat ittam. Vissza