Konyhaművészet 1996/5.

Előszó

Van egy olimpiai versenyszám, amelyben idén hihetetlen eredményt értünk el. Igaz, ez az olimpia nem Atlantában volt, hanem Berlinben, de nagy múltú és világméretű verseny ez is: 1900 óta négyévente megrendezik, valamennyi földrész részvételével. Természetesen a szakácsolimpiáról van szó, a 29 tagú magyar válogatott s a szövetségi kapitány, Lukács István személyes sikeréről is: őt a Szakácsszövetségek Világszövetsége tiszteletbeli tagjává fogadta és a Német Szakácsok Szövetsége aranyéremmel jutalmazta. Kopcsik Lajos egri cukrász pedig az egyetlen a szakácsolimpiák kilencvenhat éves történetében, aki egymaga tíz aranyéremmel térhetett haza. Az olimpia másik magyar sztárja Varga Károly, a kecskeméti Szalagház Ételbár vezetője volt, aki egymaga három arany-, egy ezüst- és négy bronzérmet szerzett ínycsiklandó hidegtálaival. Ortó Gyula, a miskolci Andreoli Kft. szakácsa pedig egy arannyal és egy bronzzal gazdagodott. Óriási siker ez, ha belegondolunk: ennek a kis országnak konyhaművészei maguk mögé utasították a ranglistán az Egyesült Államokat, Ausztráliát és a távol-keleti országokat is - egyedül Svájc előzött meg minket. Nagyon nagy eredmény még akkor is, ha tudjuk, hogy a konyhaművészet alaptendenciát századok óta meghatározó Franciaország nem indult a versenyben, s ha figyelembe vesszük, hogy ezen az olimpián elsősorban az esztétikai szempontok döntenek. Hogy ez helyes vagy nem, az régi kérdés a szakmában, s a mostani magyar siker - főként Kopcsik Lajos cukrász-díszmunkái - is vitára késztette a zsűri tagjait: szabad-e műalkotásnak tekinthető készítményeket egyszerűen megenni, illetve hogy maradandó esztétikai élményt kiváltó műveket helyénvaló-e romlékony élelmiszerből elkészíteni. Ez a vita bizonyára megosztja majd a szakmai közvéleményt, abban viszont bizonyára egyetért mindenki, aki a gasztronómiát pártolja és kedveli, hogy egy eredményes csapat megérdelemte volna, hogy ne induljon eleve hátrányos helyzetből. Mert - dacára az Országos Idegenforgalmi Hivatal támogatásának és a mintegy húsz szponzornak - a magyar versenyzők az olimpia helyszínének talán legkisebb standján, egymást kerülgetve dolgoztak és állították ki, szállásuk öt különböző, luxusnak nem nevezhető szállóban volt, és minden egyéb szempontból is a legmostohább körülmények között jelentek meg a neves mezőnyben. Hogy ennek ellenére - mint mesebeli szegényember legkisebb fia - ekkora sikert értek el, az csak saját felkészültségüknek, tehetségüknek, szaktudásuknak köszönhető. S ehhez őszintén gratulálunk valamennyi magyar versenyzőnek. Vissza