Előszó
A szerkesztőségben ültem és dolgoztam. Munkám az, hogy a beérkezett kéziratokat olvasom. Évente ezerre megy a beküldött regények és elbeszélések száma. Mennyi ember van, aki fontosnak,...
Tovább
Előszó
A szerkesztőségben ültem és dolgoztam. Munkám az, hogy a beérkezett kéziratokat olvasom. Évente ezerre megy a beküldött regények és elbeszélések száma. Mennyi ember van, aki fontosnak, szükségesnek, elkerülhetetlennek látja, hogy elmondja életét.
Csodálatos az emberben a közlési vágy.
Kopogtatnak a nyitott ajtón s egy hosszúlábú egyéniség lép be. Csöndesen mosolyog s megismerem földimet és atyámfiát, Joó Györgyöt, a tiszaháti kisgazdát.
- Jónapot kívánok Zsiga bátyámnak, - köszön illedelmesen.
- Aggyon isten neked is. Hát téged mi szél hord erre, öcsém?
Furcsán mosolyog s nem könnyen leli a szót.
- Nagy dologban járok, - mondja aztán somolyogva.
- Ülj le és beszélj.
Bólint, tovább mosolyog, aztán leül s tovább bólogat. Az arca nem olyan, mint a kérő emberé, hanem olyané, aki valami hamisságot forgat a fejében, aki huncutságban jár. Hosszú lábait kiveti kétfelé, mintha a kemence padkáján ülne, csizmáját megforgatja, fejét előre ejti s bizalmasan hallgat.
Vissza