Erdély I-III.

Előszó

Ragyogó téli nap volt odakinn, február tizedike, vasárnap.
Az ajtónálló úgy elbámészkodott a kint ácsorgó népen, hogy maga is a fejét csóválta rá.
- De mi az ördögöt tudnak úgy csudálni ezeken az ablakokon - mondta magában.
A Szent Mihály temploma körül vastagon állt a nép, bundások meg darócosok vegyesen. Hidegnek kellett odakinn lenni, mer nagyon dugták zsebre az öklüket s asszonyok nagyon húzták nyakba a kerek subácskákat, meg a posztó ujjasokat.
- Má pég csak déllére gyün meg a fiatal fejedelemaszszony, - perelt velük magában a hajdúlegény, - azt igen, annak lesz láttattya, ha az meggyün, mer arra mindenki kíváncsi, mien lehet, hogy a fejedelem mán egy esztendeje nem ereszti be Erdélyországába...
De azér ezek a bámész városiak, a mégis csuda, hogy tudnak odale fagyoskodni...
A nagy mélázásba észre se vette, hogy a háta megett elsillant s már a kilincset fogja a szépséges kancellárné asszony...
- Nem szabad - kiáltott rá olyan ijedten, hogy ő is megijedt.
- Nem szabad bemenni!
- Nekem se? - nevetett rá nagy szemmel a szép asszony, aki olyan szép volt az aranyruhájában, bő aranyszoknyájában, mint egy aranykemence. A hajdúlegény nagyot is nyelt, mer ennyi aranyat még sose látott egész életibe s azt mondta:
- Még magának a magasságos jaó istennek, neki magának se l A szép asszonyság felemelte a karját, azt a drágalátos gyönyörűséges fejér kezét:
- Hagyd csak Lukcsi fiam, csak egy félpillantatra nézek be. Vissza