"Most? Csak ember vagyok"

Előszó

1971. február 20-án születtem meg - ki tudja hányadszor. A szüleim örültek a pufók kisbabának, s még nem is sejtették mennyi zűrrel fogok járni. A kórházból ugyan egészséges csecsemőként adtak ki, de ahogy telt múlt az idő, nekem eszem ágában sem volt felállni. Az orvosok szerint kövér és lusta voltam, de én már akkor tudtam: ez nem lustaság, hanem bénaság. De az aztán rendesen! Később megállapították, hogy Werdnig-Hoffinann kórom van, s legkésőbb négy éves koromban meg fogok halni. Bár a szüleim megijedtek, engem hidegen hagyott ez a megállapítás. Talán úgy éreztem, nekem még dolgom van itt a Földön. Innen már pörögtek az események. A nagyszüleim neveltek, felváltva maradtak otthon velem, mert teljes ellátásra szorultam. Az idő csak telt, s nekem eszem ágában sem volt beváltani a jóslatot. Magántanulóként kijártam az általános iskolát. Közben a szüleim elváltak. Hogy ebben mennyi része volt az én bénaságomnak, nem az én dolgom megítélni. 1986-ban meghalt Nagymamám, ezért Nagyapával együtt Anyuhoz költöztünk. Anyu dolgozott, Papa idős ember lévén nem tudott ellátni, így 1987-ben bekerültem a Mozgássérültek Állami Intézetébe. Egy év múlva kaptam egy súlyos tüdőgyulladást, s az orvosok ismételten lemondtak rólam. Én azonban keresztül húzva minden számításon ezt is túléltem. 1989-ben megismerkedtem Németh Gáborral, s 1990-ben házasságot kötöttünk. 1991-ben átkerültem az Intézet Hermina úti részlegébe. Itt érettségiztem le, itt ismertem meg Istent, itt kezdtem el komolyabban verseket írni, s itt erősítettem meg az amúgy eleve velem született optimizmusomat és életszeretetemet. Persze a depressziós órák engem sem kerülnek el. Tudják, tolókocsiból más dimenzióba kerül a világ. Ez a második kötet is ezt támasztja alá, mely a sok új vers mellett tartalmaz az előző könyv verseiből egy válogatást is. Kívánom, hogy ne forgassák hiába! Vissza