Mozgalmi dalok Magyarországon 1919-1944

Előszó

A munkásosztály politikai vezető szerepének marxi tétele újból és újból fölveti az osztály kulturális küldetésének kérdését. Mélyebb elemzését nyilván hiába várnánk azoktól a polgári elméletektől, amelyek a munkásság kulturális tevékenységét lenézik, és attól tartanak, hogy a proletár hatalom győzelmét az egész kulturális élet megsínylené.
De ezen a téren a baloldal is sokáig váratott magára. Azok is, akik abban hittek, hogy a proletárforradalom nyomában a kultúra addig soha nem látott felemelkedése következik be, és azok is, akik úgy gondolták, hogy a proletár kultúra már kezdettől új, magasabb minőséget képvisel a megelőzőknél. A munkáskultúra kérdése elsősorban a napi politikai harc részeként és nem tudományos /szociológiai, esztétikai stb./ témaként merült föl. A tőkés államokban ez részben ma is így van, jóllehet az utóbbi 60 évben a tudományos elemzés iránti igény is kibontakozóban van.
Sajátos ellentmondás, hogy a szocialista hatalomátvétel után nemcsak a munkásság önálló szervezetei szűntek meg, hanem a szektás pártvezetés - egy illuzórikus "szocialista össznépi kultúra" perspektívájából - még az osztály kulturális örökségét is kitagadta. A voluntarista kultúrpolitikának a kulturális élet egész vertikumát megrázó kudarcai hívták fel a figyelmet a nemzet "bűnös előéletének" kulturális örökségére. A szektariánus politikára jellemző módon a munkásság hagyományaira került a legutoljára sor.
A "rehabilitáció" után a munkáskultúra egyes csoportok számára az "önigazolás" egyik legfőbb bástyájává vált, ami ismét szabadjára engedte a kritikátlan idealizálást, akár a tudományos etika megsértéséig. Vissza