Munkanélküliek I-II.

Előszó

Részlet:
I.
Az ember a tarka vászondarabbal leterített asztal mellett ül az estében. Takaros Pál harminchat éves szerszámlakatos. A forradalmak bukása óta a városi villanytelepen dolgozik, szereti a mesterségét és békességben meg van a társaival. Kevés beszédű ember, évtizedekkel ezelőtt faluról származott föl a városba, de még mindig nem oldódott föl benne a mezők csöndje s a magára hagyatottság szomorúsága. Órák hosszat el tud üldögélni egyedül a négy fal között s ugyanígy egyedül tud maradni, ha szombaton este vagy vasárnap délután társai között üldögél a kocsmában. Nem panaszkodik és egyáltalában nem harapós természetű. Csak hallgat s úgy tud hallgatni, hogy szinte láthatóvá válik körülötte a csöndesség. Feje fölött vékony ólomlapokban rakódik le az idő. A társai vaksi szeműek s ezt nem látják, de ő érzi, hogy esztendőről esztendőre jobban meggörnyed az elháríthatatlan terhek alatt. Harminchat éves s az arca hamuszínű, a nyakán milliónyi vékony ránc gyűrődik, kezefején száraz a bőr és átdagadnak rajta a kékvörös erek. Néha bepillant a kis fali tükörbe, ami aranyozott keretben az ablak keresztjén függ már évek óta, néha rábámul az asztal deszkáján heverő kezeire s meg se rebben a tekintete. Lehet, hogy csak néz ez az ember, de nem lát meg semmit a körülötte lévő világból. De az is lehet, hogy nagyon is jól, tisztán, a maguk igazi valóságában látja a dolgokat s éppen ezért nem foglalkozik velük behatóbban. Vissza