Művészek és tárlatok Simontornyán 1975-1995

Előszó

„A festő minősége attól függ, milyen mennyiségű múltat hord magában" - mondja valahol Juan Gris. Igazsága azonban nemcsak az egyes alkotókra, hanem a festészet egészére is vonatkoztatható: ha pusztán a hazai viszonyokat vesszük alapul, látnunk kell, hogy változó világunkban csak a hagyomány művészetformáló ereje nem változik - a vásárhelyi vagy a szolnoki iskola esetében ugyanúgy hat, mint a szentendreiében. Sőt, még a hetvenes években fellépő neoavantgárder-irányzatok is gyökereket keresnek (s találnak Kassák munkásságában). Mindez arra enged következtetni, hogy a Juan Gris-i idézet nemcsak egy értékrendet, hanem annak szemléleti kereteként a festészet - tágabb értelemben a művészet - kontinuitásának szükségszerűségét fogalmazza meg. Nem mindegy tehát, hogy amúgy kortárs módra, egyidejűleg, vagy a történetiség szempontjait figyelembe véve tekintjük át a művészeti folyamatokat. Erre figyelmeztet többek között a Simontornyai Vármúzeumban megrendezett, húsz év kiállítási múltjára visszatekintő tárlat szereplőinek névsora. Ha csak Szőnyi Istvánra, Szabó Vladimirra, aztán Iván Szilárdra, majd Reich Károlyra, s végül a közelmúltban elhunyt Würtz Ádámra gondolunk, a múlt században született, s egymást közel tízéves periódusban követő festőgenerációk soráról beszélhetünk. Ezek tagjait a különböző ízlést hordozó áramlatok ugyan elhatárolják egymástól, gyökereik azonban közösek: mindannyian a magyar piktúra természetelvű pedagógiai hagyományain nevelkedtek, váltak alkotó művésszé. Ugyanebből a forrásból merít a mai „hatvanasok" népes tábora Patay Lászlóval, Szurcsik Jánossal, Vecsési Sándorral az élen, de a fiatalabbak: Bráda Tibor és Kiss Tibor is kötődnek a vonulathoz, amelyet a Gresham zseniális triásza: Szőnyi István, Berény Róbert és Bernáth Aurél közvetített feléjük. Akkor azonban, amikor azt mondjuk: természetelvű pedagógiai képzés, sosem feledkezhetünk meg e képzés eredményeként létrejövő, önmagát megújító figuratív piktúráról, amely nonfiguratív „váltótársával" együtt mindmáig meghatározója a negyvenöt utáni magyar festészetnek. Milyen tehát a Simontornyai Vármúzeum retrospektív tárlata? Elsősorban: következetes, mert egyfajta értékrendet vesz alapul, s ebben próbál meg orientációs pontokat, információkat adni. A hazai sokféle és -fajta kiállítási életben ez bizony koncepciózus munkára enged következtetni, s rangot ad. Vissza