Előszó
Részlet a könyvből:
Valaha tanítóm így prédikált nekünk:
- A munka szent. A munka boldogít, fiaim. A munka az élet célja.
Én ezalatt sunyi tisztelettel lapítottam a padban, s belül konokul ezt...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
Valaha tanítóm így prédikált nekünk:
- A munka szent. A munka boldogít, fiaim. A munka az élet célja.
Én ezalatt sunyi tisztelettel lapítottam a padban, s belül konokul ezt ismételgettem:
- A munka undok. A munka boldogtalanná tesz, tanító bácsi. A munka nem enged élni.
Ezért sokáig afféle zendülő, Istentől elrugaszkodott fickónak tartottam magam. Később rájöttem, hogy mindenki egy húron pendül velem. Láttam, hogy a tanító is éppúgy föllélegzik, mint mi, mikor az iskola harangja az óra végét jelzi. Láttam, milyen boldogan pipázik, ingujjra vetkőzve muskátlis tornácán. Láttam, hogy a felnőttek is imádják a semmittevést, legföllebb azért dolgoznak, hogy utána annál jobban henyélhessenek.
Ez a két szöveg tehát mindnyájunkban megvan. Szakadatlanul felesel egymással. Az első hangos, mint a hazugság, mindenütt hirdetik, gyanús rajongással, mintha kétségüket akarnák vele túlkiabálni. A második néma, mint az igazság, ennélfogva nem is kell neki cégért emelni.
Miért jutott most eszembe ez a gyermekkori emlékem? Egy könyvet olvastam, melyben a fönti párbeszéd terebélyesedik ki, hatalmasan, a bölcselet minden eszközével. Guiseppe Rens írta, a genovai egyetem tanára, a jelenkor egyik legeredetibb gondolkozója, kinek munkáiból úgy árad a napfény, mint nyáron az olasz tengerparti városokból.
A díványra heveredem, lehunyom a szemem, vitatkozni próbálok vele.
Vissza 
