Végvár és környezet

Előszó

Éppen tíz esztendeje, hogy az első noszvaji vártörténeti konferencia tanulmánykötete megjelent. Ugyanakkor, 1983-ban olvastam egy megdöbbentő közleményt az európai erdők pusztulásáról: ha így megy tovább, Németországban tíz-tizenöt év múlva nem lesz egyetlen élő lucfenyő és jegenyefenyő sem, Csehszlovákiában a kiszáradt erdők nyomasztó látványát az ott lakók nem tudják elviselni, inkább elköltöznek... S így tovább.
Az azóta eltelt évtized alatt kifejlődött az új tudomány, a történeti ökológia, a régi hagyományokra visszatekintő vártörténeti kutatás pedig megújult. Összekapcsolódva a történelemmel az ökológia meglepő válaszokat kínál korunk legnagyobb kihívására. Szemléletváltás következve be a történeti kutatásokban úgy is fogalmazhatnék, hogy kitárulnak a súlyos várkapuk az ifjú történeti ökológia előtt.
Mit nyújthat egymásnak ez a két tudomány? Egyáltalán, hogy tud szót érteni egymással? Hogyan lehet közös nyelve az eredendően egyetemes látásmódot követelő ökológia és a nemzeti történelembe ágyazott vártörténet kutatásának?
Környezet és végvár című tanulmányomban először kísérelve meg, hogy megtaláljam a végvár és a természet - ma méltán mondhatjuk, hogy elfelejtett - közös nyelvezetét, magam is meglepődtem, hogy a két szakterületnek mennyi mondanivalója van egymásnak.
Ma már látom, hogy a vártörténet részéről ez jórészt a noszvaji konferenciáknak köszönhető. Tárgyszerűen elemezve a kétévenként következetesen megrendezett tanácskozásokat, jelentőségük nyilvánvaló.
Összefogtak idősebb és fiatalabb kutatókat, a fővárosból s az ország különböző tájairól érkező muzeológusokat, könyvtárosokat, egyetemi és főiskolai tanárokat és diákokat. Sőt időnként a tágasabb régióból is jöttek kutatók. Találkozóul szolgáltak ezek a megbeszélések a hadtörténet és a politika, a gazdaság és a technika, a társadalom, a művelődés, a néprajz, az irodalom-, művészet-, építészettörténet művelőinek. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az egyik első interdiszciplináris műhely keretei alakultak ki. Vissza