Sopron nem ereszt el

Előszó

Egyszer mindenki dönt arról, hogy az erdészeti pályát választja. Ki előbb, ki később határozza el, hogy Sopronba megy, s erdészetet tanul. Vannak, akik otthon már beleszülettek az erdészkedésbe - így aztán nem is tudnak/akarnak másik pályát választani s vannak, akik messziről indulnak el. Úgy jutnak el Sopronig, hogy közben nem a saját családjuk erdész élményeit, erdész környezetét látják, hallják, hanem mások véleményére adnak, mások javaslatait fogadják meg. Az eddigi 56-os visszaemlékezések, sőt jelen kötet is számos életút-, számos erdészpálya-indulást tartalmaz, mert egyszer mindenki dönt arról, hogy erdész lesz.
Mivel kedves szerkesztőtársam, Nyári László a „Sopron, 1956"-ban már vállalta az előszó írását, így most a sor rám került. S én az erdészet melletti döntésem emlékeit bontanám ki - talán nem is egészen 56 nélkül. A magam példájára szorultam, de ez talán nem is egyedülálló azok között, akik a 60-as években választottak hivatást.
Nagynéném férjétől, Demjén Lajostól hallottam legelőször arról, hogy létezik erdőmérnöki pálya. Ő gyakran mondogatta, hogy oda kell menni, mert az erdőn jó levegő van, és ott ráadásul az ember szabadon élhet. S itt következett a családi anekdota. Unokatestvérem gyermekei közül - mondta - az egyik „kisgazda", a másik orvos akart lenni. Amelyik kisgazdának készült, abból erdőmérnök lett. Kató Feri - folytatta - 56-ban disszidált, Nyugaton él, ott erdőmérnök. így aztán bennem az erdőmérnökösködés és az 56-os disszidálás egyazon emlékként, mintegy gondolattársításként raktározódott el. Kérdezősködésemre, hogy miért is ment ki az a bizonyos (másod-)unokaöccs, azt a választ kaptam, hogy 56-ban a soproni egyetemisták (és itt már azt is megtudtam, hogy valahol Nyugat-Magyarországon, Sopronban kell tanulnia annak, aki erdőmérnök akar lenni) valamennyien kimentek Ausztriába, majd Kanadába. Vissza