Patikás Gyurka mókái

Előszó

Veszendő műfaj végső pompában kibontakozó virágai illatoznak felénk édes jó bátyánk Nagy Márton főbiró irásaiból. A mosoly és emlékezés derüszines, őszi tarkaságba enyhülő tájképe ez a könyv, amit Anno Domini MCMXXIX-ben pennával föstött mult napok palettájáról egy mindnyájunknál fiatalosabb vérmérsékletű magyar őr. Csakhogy Nagy Márton, a letűnt napok nagy életfestője a maga tájképére nem hegyek körvonalait rajzolja, nem erdők lombjait, hanem az emberi lélek magasságát, lehetőleg akkor, amikor ez ormok humorfellegekben lágyítják meg éles vonalaikat. A kacagó völgyeket az ő tájképein a szélesre derülő jóizüség helyettesíti s a csendélet festmény üres poharaiba a magyar szó ereje belecsorgatja nála az élet borát.
Titokban sokszor gyanusitottam Nagy Mártont azzal, hogy nem is tintás kalamárisból ir, hanem valami jó fajta óborba mártja a tollát, attól feledünk mi is olvasás közben rút jelent, kietlen jövőt s mámorosodunk vigkedélyre egy-egy félórában. Tudom, hogy ez a müvelet igy szóról-szóra játékos lehetetlenség. Valahol mégis ott kell gyökerezni Nagy Márton irásainak abban a korban, ahol minden magyar úr asztalán kifogyhatatlan volt a bor és ételektől az asztal roskatag.
Borunk elfogyott, asztalunk többé nem roskadozik. Emelkedjünk hát a multak emlékeihez, ahol a legvidámabb, legszellemeseb tósztot most mondja Nagy Márton az itt következő lapokon. Vissza