A második

Előszó

Részlet a könyvből:

Az asszony már nem hordott gyászruhát. Könnyű, világos ruha volt rajta, apró virágokkal tarkázva, árnyalatban rokon az útszélen pompázó, súlyosfejű begóniák színeivel. Már örülni is tudott, a betelt nyár édességét ízlelte, a virágok illatát, a levelek játékát a fénnyel és a magányos órákat nem érezte többé ellenségesnek. Mintha ma nem félt volna az emlékektől. Lehet, hogy azért, mert levetette magáról a fekete színt, amely terhes volt és kegyetlen, mert üres szívvel viselte. Valójában nem neki, egy másik, idegen asszonynak kellett volna a gyászt hordania, övé csak a fájdalom volt megtaposott élete fölött. Egyedül a gyermekekért vállalta a gyász hosszú évét, az emberek véleményével nem törődött, de a gyerekeknek nem szabad sejteniök, hogy a férfi halálával az emléke is meghalt, mintha gyökerestől tépték volna ki. A bokrokról lassan lehullt a fény, már csak a fák koronáján szikrázott és a felhők szélét verdeste, hogy lángra gyújtsa a nyugati határt. Az asszony kitágult szemmel nézte, kicsit borzongva, szinte idegenül a szépségtől, amely olyan érzéseket ébresztett benne, amelyekkel, azt hitte, hogy már régen leszámolt. Szép öregségre vágyott és, hogy a gyermekei célhoz érjenek s most egyszerre furcsán és maga előtt is szégyenkezve azt érezte, hogy még nincsen befejezve az élete, még nagyon fiatal ahhoz, hogy megalkudjon a magány hűvös napjaival. Vissza