Monologium

Előszó

Részlet a könyvből:

A könyvben, amit legutoljára olvastam, volt egy szó, melyet az író idegen nyelven hagyott a szövegben. Nem tudtam, mit jelent. Többször egymás után elolvastam: megtörténik velem, hogy első pillantásra nem ismerek fel egy-egy szót, kifejezést, azt gondolom, idegen nyelven írták, s csak később veszem észre, hogy a szó tökéletesen érthető, legalábbis az az érzésem, hogy értem (valami eszembe jut róla, valamihez kapcsolódik), tehát nem idegen, vagy nem úgy idegen, ahogyan azok, amelyek valóban nem értek. A könyvben történetesen hadifoglyokról van szó, akik be vannak zárva egy roskadozó erődbe (melyet tehát nem is erődnek kellene hívni, hiszen a név gúnynévnek tűnhetik), - úgy élnek, mint az állatok, mint a patkányok, úgy élnek, mint a patkányok, földalatti üregekbe rekesztve, hosszú földalatti folyosókkal összekötött kazamatákba zárva és pusztítja őket a spanyolnátha. Legyengült szervezetük nem tud ellenállni a betegségnek, sokan meghalnak, ki így, ki úgy, ki nyugodtan, csendesen elszenderül, ki napokig hánykolódik és üvölt összepiszkított szalmazsákján. Magam is átéltem a betegek sorsát, velük szenvedtem, rázott a hideg; bizony megviselt ez a rész, holott a könyv más fejezeteiben is éppen elég leverő és gyászos esemény van fölhalmozva. Talán az idegen szó is azért maradt meg emlékezetemben, mert ebben a részben olvastam; szeretném tudni, mit jelent, de nincs kitől megkérdeznem. szomszédaim magamfajta nyugdíjasok, nem hiszem, hogy az egész házban egyetlen ember is akadna, aki beszél valamilyen idegen nyelven. (Hét emelet.) Hacsak a fölöttem lakó öregember nem, akit néha az ablakból látok, amikor estefelé, de még világoson, hogy könnyebb legyen a tájékozódás, s az egyenetlen úton meg ne botoljak a kiálló fagyökerekben (gesztenyefák vagy nem is tudom) az ablakban könyököl egy sötét huzatú kispárnán, mellette lógó tokájú kutyája fekszik, fejét két előrenyújtott lábára hajtva. Vissza