Nagy Sándor

Előszó

Nagy Sándor, a szobrász, tudnivaló szeret címet keresni kiállításainak. És tudnivaló az is, hogy címei írigylésre méltóan találóak: pontosan megfogalmazza bennük az őt foglalkoztató gondolatot és ez előbbi nyilvánvaló következményképpen - találóan jellemzi vele a gondolatának testet adó kollekciót. Most is ezt cselekedte. Most is teljes sikerrel. Ezért is kénytelenült jelen sorok írója a csöndes plágiumra: a kiállítás címének írása fölé másolására.
Nagy Sándor a kőszobrászok ősi mesterségét folytatván munkálkodásával egyebet se tesz, mint egyre-másra szabadítja ki a kövekből a maga szobrait.
Teszi pediglen ezt immár majdnem ötven esztendeje: ha az önmagát folyamatosan eltemető idő alól kibányászható tényeknek hihetünk - az 1923-ban Bujban született Nagy Sándor 1950 óta szerepel munkáival a nyilvánosság előtt!
E munkálkodás jellemzésére igét találni nem is olyan könnyű. Hiszen: mit is csinál Nagy Sándor a kővel? Jó, faragja. De hogyan? Harcol vele - hogy kiszabadítsa belőle a szobrot? Vagy inkább barátja az anyag - mely titkos jelbeszéddel szólítja meg mesterét: itt üssél rám, itt pattanok úgy ahogyan szeretnéd? Esetleg tárgya a kő ennek a szobrászi munkának - ennek a reggeltől-estig tartó fáradozásnak? Alighanem akkor kerülünk legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk: Nagy Sándor megműveli a szobrait rejtő követ. Tudván tudja: mi lakik benne és mit fog teremni. Térbeli, formabeli, színbeli víziók élnek benne miközben dolgozik. És munkájával ezeket törekszik szabaddá tenni - önmagából és a kövéből. S akkor van készen e dologgal, amikor ez a kettő éppen egybeesik. Amikor a szobor a kőből szabadult.
Horváth György Vissza