Nagybőjti sz. beszédek

Előszó

I. Nézvén a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra. Zsid. 12, 2.

Anyagias korunknak sajátságos tüneménye az: hogy midőn a lelkieket nemcsak elhanyagolja, hanem, a hajdani sadduceusok nyomán járván, a szellemek - a lelkek létét is szemtelenül tagadja, ugyanakkor beteg képzelmével alkot egy szellemet, s ezt felpiperézve a teljhatalom jellegével, vasvesszőt nyomva kérlelhetlen kezeibe, szolgai hódolattal, leborulva imádja.
E szellem a változó idők változó igényei szerint, majd tudori kalappal, majd csörgő sapkával jelenik meg; majd ismét széllel bélelt ügyetlen rendszerkovács s istentelen fecsegő minőségben, nem nyugszik addig, míg a valódi világító, melegítő és építő felvilágosodás helyett, az álfelvilágosodás vakító, égető és romboló kanóczával a szerény kunyhókba nem jut, hogy ott a megnyugvás és lelki béke menhelyeit felperzselje; s midőn a hiú ábrándokkal kecsegtetett, és lelke nyugalmától megrabolt hangos panaszokba törve nyugtalankodni kezd, e szellem felfegyverzetten sisakban lép fel, mint egy mindent összezúzó harczos, hogy a hitetlenség átkos gyümölcseit a népek leigázása és kifosztogatása által arathassa.
Ámbár e szellem régi, az erkölcsi roszszal, a bűnnel, egy idős; mert ez állítá szembe Ábellel Káint, az Istenfiaival az emberfiait, de mégis csak találékony korunk ruházta azt fel a korszellem nevével.
Vannak ennek a korszellemnek saját apostolai is, kik zászlóját magasra emelve, szüntelen felvilágosodást, szabadságot és népboldogítást pengetve, csodadolgokat mesélnek.
A feltüzelt képzelet fattyúkinövéseinek, a viszketeg érzékiségnek, a gátot szakgatni vágyó szenvedélyeknek amaz ős átkot okozó szavakat hangoztatják: olyanok lesztek, mint az Istenek; csak egyszer éltek e világon, tehát kerüljétek a szenvedést, élvezzétek az életet; hogy pedig élvezhessétek, igyekezzetek, mint okos lények, bármi úton-módon gazdagságra, tekintélyes és jövedelmező állásra szert tenni; mert a halállal úgyis vége van mindennek.
A hiszékeny néptömeg azt hallva, mit megromlott természete kiván, ujjongva tolong ámíttatni magát, víz gyanánt iszsza a korszellem mérges tanát; és esztelen felhevülésében, szabadságot fitogtatva, sárral dobál minden tekintélyt, lábbal tapod minden jogot, és a széttépett isteni, erkölcsi és emberi kötelékek rongyait diadalma jeléül lobogtatva, siralmas boldogsága mámorában ellöki magától az igaz-boldogság zálogát, Jézus Krisztus keresztjét: gyarló elméjével itélgeti s megtizedeli az isteni kinyilatkoztatás örök igazságait. Vissza