Nagyfa árnyékában

Fülszöveg

Herke István írása, amelyet megmutatott nekem, nem regénynek készült. Ugyanakkor minden megvan benne, amiért regényt szoktak venni az emberek: tragédia, emberi keménység és érzékenység, érzelmi konfliktusok sora, szerelem, csalódás. Benne van a történelem, az úgynevezett félmúlt: ez az időszak, amiről nem szívesen írnak ilyen visszaemlékezéseket, nyilván azért nem, mert az akkori események szereplői jórészt még élnek, könnyen előfordulhat sértődés.
Ezen az íráson azonban érződik, hogy a szerzője eldöntötte: nem törődik azzal, ki fog megsértődni olvasás közben, a falubeliek, rokonok, munkatársak, egykori jó- és kevésbé jó barátok közül. Nem akarta megkötni - legalábbis ebben az ügyben nem - azokat a kompromisszumokat, amelyek révén érzése szerint elveszítette volna a szöveg az őszinteségét. Le akart írni mindent úgy, ahogyan ő látta, pontosan.
A történelmi tanulmányokhoz, tényföltáró újságcikkekhez szokott olvasó egy-egy ponton nyilván kíváncsi lenne arra, mit mondanának erről a történetről más érintettek. De hát ez nem tanulmány és nem is oknyomozó riport. Ez a szöveg egy részletes vallomás, ha tetszik, egy olyan vallomás, amely nem földi ítélőszék számára készült. Egy ember elmondja eleitől fogva, mi történt vele, mit gondol a számára fontos dolgokról, mindent összegyűjt, amit lényegesnek tarott és igazolja magát.
Igazolja - nem mentegeti.
Ez fontos különbség. Ilyen megpróbáltatások után, ilyen korban a férfiak többsége szkeptikussá, esetleg cinikussá válik, és csak mosolyogva bólint, ha ismét olyan bajjal hozza össze a sors, amilyennel korábban már találkozott.
Annak, aki ebben a vallomásban egyes szám első személyben megszólal, békebeli férfias tartása, meghatározott véleménye van, romlatlan érzelmei, elvei vannak. Polgár - mondhatnám - de ez a fogalom ma már nem erkölcsi, hanem inkább politikai kategóriát jelöl.
Ha ez a szöveg, könyv alakban is megjelenik, valószínűleg tényleg indulatokat gerjeszt: lesznek, akik magukra ismernek, közülük sokan hallgatnak, vagy megpróbálják beleképzelni magukat a szerző helyébe. De talán lesznek olyanok is akik megharagszanak rá. Beszélni fognak erről a könyvről, legalábbis itthon, Algyőn biztosan. Számomra elsősorban mégsem ezért érdekes olvasmány. Hanem egyrészt keresetlen őszintesége, másrészt a pontos leírásai miatt: megtudtam belőle, hogy a falu főutcáján ötven évvel ezelőtt majdnem kétszer annyi üzlet, műhely működött, mint most; le van írva, melyik vállalkozás hol volt, ki működtette, azzal mi történt. Jó érzés újra megnézni - máshogyan nézni - az olvasottak tudatában néhány, korábban is nap mint nap látott házat.
Vagy például a feszületet, ahol valamikor a Sztálin nevű utca kezdődött.
Tetszett az is, hogy a szerző szisztematikusan gyűjtötte, elrakta azokat a tárgyakat, amelyek fontosak voltak az életében, és nagyon sok érdekességet mond el róluk. A lelőtt desszantos katona ejtőernyőjéből például szemfedél lett, váratlanul meghalt édesapját takarták le vele, aztán pedig, évtizedekkel később az exhumáláskor csaknem sértetlenül emelik le róla.
És azért is szimpatikus nekem ez a szöveg, mert mindvégig érződik belőle: írója szörnyen kínosnak tartaná, ha bárki, akár az ellensége is azt gondolná róla, ez az ember már elfelejtette, honnan jött.
Nem felejtette el. Le is írja a biztonság kedvéért. Vissza