Nap jár a homoktetőkön (dedikált példány)

Fülszöveg

Tornai József írja új könyvéről:
"Nincs más, csak az a halálos kopárság, homokpusztaság, a dombok sivár teteje, ahol semmi, semmi nem él meg az ördögszekéren meg a szorongáson kívül. Mostani életem fájdalmas búcsú a gyerekkoromtól.
Micsoda elszakadás ez saját gyökereimtől, őskoromtól!
Keresem a hangot, ami még közös, ami még ugyanaz. Néha fölcsendül - de egyre gyöngébben. Mit tegyek, magamra hagyatva egy idegen, öregedő lénnyel, mit tegyek, én, a gyerek, a mindenen csodálkozó, a győzhetetlen? Istenem, hogy hozzá voltam nőve a Dunához, a dombokhoz, az Alföld széléhez, vadvizekehez, akácosokhoz!
Harminckét évig éltem a halálos, kopár dombok között, és nemcsak azért kívánkozom vissza, mert az volt a gyerek- és kamaszkorom. Azért is, mert az még természeti világ volt: Európa utolsó pillanata az iparosítás acélhulláma előtt.
Közös megrázkódtatás tehát, mégse lehet elmondani. Ezek az írások az azelőttről beszélnek! Legalább mondatokban, képekben, emlékdarabokban ott akartam lenni abban a nyárban, heverni a nap alatt lehunyt szemmel? Megint elképzelni egy nőt, valakit, a szerelmet: elképzelni istent, a húsvéti körmenetet, gyerekszívemet. A házunk mögötti domb lejtőjén, hol annyit kószáltam ősszel, hogy megnézzem a magam állította nyúlhurkokat, most házak, udvarok sorakoznak.
Álmomban megint kopár volt, halálos kopár a domboldal,. Nem virrasztott arra senki, csak a szél meg én." Vissza