Napfényben Gyantacsöpp

Előszó

Készülődve erre az írásra, visszatekintve több mint harmincéves ismeretségünkre és barátságunkra, fölsorakoztak előttem Szűcs Árpád rajzai, festményei, meg a hozzájuk kapcsolódó történetek. Hiszen jószerével mindegyikről tudom, hol, hogyan, miért születtek. Tűnődve azon, mit is írjak, váratlanul fölzsongtak bennem Kosztolányi halhatatlan versének sorai. „Csupa l, csupa i, csupa o, csupa a, csupa tej, csupa kéj, csupa jaj Ilona. És nekem szín is ez, halovány kék-lila, halovány anilin ibolya, Ilona." Ráéreztem, hogy nyelvünk egyik legcsodálatosabb varázslója szinte megfogalmazta helyettem, amit fogalmaznom kellene. A vers dallama, ritmusa, pasztell hangsorai össze csengnek Szűcs Árpád festményeinek dallamával, pasztell színsoraival, íves ritmusaival. Vers és kép így egymással találkozik, legalábbis az én fantáziámban, azt meg Önöknek kell beigazolni, vajon jó felé tapogatózok-e, ha tétován megpróbálom megmutatni az igazságot. Szűcs Árpád képein a forma és a technika, a mondanivaló és a kifejezési lehetőség szerencsésen találkozik. A sors különös kegye, hogy önmaga kifejezésének erre a lehetőségére már évtizedekkel ezelőtt rábukkant. A pointillistának tartható stílus a legjobb Seurac-i hagyományokat követi, a-művész lelkéhez és kezéhez igazítva.
A hat évtizedet meghaladó életút Ipolypásztón, a református lelkészi lakban indult, majd a pápai református kollégiumon át Dunapentelére vezetett. Közel fél évszázada Szeged ad otthont Szűcs Árpádnak, előbb a főiskolán, ahol Vinkler László tanítványaként elsajátította a festészet technikai rejtelmeit, nem is akármilyen fokon. Tanári kitérő után pályáját a múzeumban folytatta mint művészrestaurátor. Innen ment nyugdíjba, ahova már a szíve nagyon húzta, hiszen a pusztaszeri Testhalmon sikerült olyan műtermet kialakítania, melyben a világtól távol alkothat, ámde lehet, hogy a világ közepén, hiszen Ő is bátran mondhatja többünkkel együtt, ahol én vagyok, ott a világ közepe. Vissza