Előszó
I.
Kelet felé szárnyal az én lelkem,
Oda hajtja vágyaim szellője, -
Oda, hol a hajnalcsillag támad,
Virágnyidra Jézusom szent földje!
Hol a rózsa Isten-vértől pirul,
Szeretettől forró-meleg...
Tovább
Előszó
I.
Kelet felé szárnyal az én lelkem,
Oda hajtja vágyaim szellője, -
Oda, hol a hajnalcsillag támad,
Virágnyidra Jézusom szent földje!
Hol a rózsa Isten-vértől pirul,
Szeretettől forró-meleg a lég,
Hol a harmat édes, tiszta manna...
Ah Istenem, csak oda mehetnék!
Mindszenty gyöngéd éneke, mellynek első versszakát a Családi lapok 1855-iki utolsó számából ide irom, másoknak annyira tetszett-e, nem tudom; de az én rideg, s költészeti csábok ellen már rég hatalmasan fölvértezett keblemben, mondhatom, élénk visszhangra talált. Nem is csoda: mert épen azon érzékeny húrt érinté búskomoly dalával, melly bennem legujabb időkben szinte lázas ingerültségig feszült. Kelet felé rüpültek az én fohászim is évek óta, s e szent ohajtás, a német és franczia zarándok-társulatok érdekes rajzaiból uj táplálékot nyerve, olly ellenállhatlan erőre kapott, hogy végre önmagammal elhitetém, mikép a szent földre kell mennem elkerülhetetlenül: ez idény, - vagy soha. Nekem mindenesetre kedvesebb, hogy e merész állitás első része, hála Istennek, csakugyan teljesedésbe ment; legalább nem kell tünődnöm rajta, valljon ellenkező esetben keleti utam igazán örökre elmaradt volna-e
Vissza