Fülszöveg
- Hét évtized óta kóstolgatom a mennyországot és a poklot itt, ezen a földön és - íme, ez a hetedik verskötetem. Gondoljátok, hogy hét, hetven vagy akár hétezer kötetben elmondhatja a költő mindazt a titkot, amit magáról, rólatok, az életről tud? És valamit is megcsillanthat a fényességből, és felmutathat a mély feketeségből, ami mindnyájunkban lakik? Én nem futottam el sem a szenvedéstől, sem a szenvedélytől. Ültem börtönben, a rács előtt a halálfejes őr, menekültem a határon át, kiáltottak rám, kiáltoztak, hogy áruló meg eretnek vagyok; rémült szemű társakkal remegve szóltam hallgatag szobában: a világ felrobbantásáról és megváltásáról suttogtunk - de álltam rajongó tömegben, aranytrónuson akartak körülhordani, és feküdtem virágos tavaszi réten édes leánnyal, vidám, kedves barátokkal ürítettünk poharat, és énekeltünk - mindent megpróbáltam, és minden megpróbáltatás elért. Hogy mindebből a rengeteg gazdaságból, ezer szivárvány teméntelen színéből mennyit tudok verseimben átadni...
Tovább
Fülszöveg
- Hét évtized óta kóstolgatom a mennyországot és a poklot itt, ezen a földön és - íme, ez a hetedik verskötetem. Gondoljátok, hogy hét, hetven vagy akár hétezer kötetben elmondhatja a költő mindazt a titkot, amit magáról, rólatok, az életről tud? És valamit is megcsillanthat a fényességből, és felmutathat a mély feketeségből, ami mindnyájunkban lakik? Én nem futottam el sem a szenvedéstől, sem a szenvedélytől. Ültem börtönben, a rács előtt a halálfejes őr, menekültem a határon át, kiáltottak rám, kiáltoztak, hogy áruló meg eretnek vagyok; rémült szemű társakkal remegve szóltam hallgatag szobában: a világ felrobbantásáról és megváltásáról suttogtunk - de álltam rajongó tömegben, aranytrónuson akartak körülhordani, és feküdtem virágos tavaszi réten édes leánnyal, vidám, kedves barátokkal ürítettünk poharat, és énekeltünk - mindent megpróbáltam, és minden megpróbáltatás elért. Hogy mindebből a rengeteg gazdaságból, ezer szivárvány teméntelen színéből mennyit tudok verseimben átadni nektek - azt bizony nem tudom.
Azt viszont sejtem, hogy alig hallgattok rám, tudom, hogy mindegyiktek rengeteg fontos üggyel van elfoglalva, hogy az egyik folyvást ezt mondja: pénz, pénz, a másik: én, én, én, a harmadik valami rögeszmét ismétel unos-untalan, a negyedik meg... nem folytatom. Írásban arról szeretnélek meggyőzni benneteket, hogy az ember nincs egyedül a világon, és ennél nincs megrendítőbb. Nézzetek körül, barátok vagyunk, mindnyájan emberek, a többinek is van keze, lába, mint nekünk, szemük, orruk és agyuk. Gondolkozni kell vele. Kit anya szült, boldog akar lenni mind. Azon tanakodnak, hogyan lehetne az órát egy perccel, a napot egy órával, a hetet egy nappal, a hónapot egy héttel, az évet egy hónappal, és az életet egy új élettel meghosszabbítani. Ezekkel a versekkel ehhez szeretnék nektek segíteni. Tanácsba gyűlök veletek, jöjjetek, üljetek körém, te is, aki félrehúzódva állsz, te is, aki mindig a terem közepén ágálsz, te is, aki mindig a terem közepén ágálsz, és te is, aki olyan hallgatag vagy és befelé fordult. Vegyetek észre, hallgassatok rám, ha nem is büszkélkedem a napsütötte oldalon, hanem csak ilyen árnyékban ülő dobos vagyok. A szívemen peregnek a verők. Ameddig ki nem hullanak a kezemből.
Vissza