Iszony

Előszó

Részlet a könyvből:

Még emlékszem a délelőttre, melyen a Takaró-fiúk újévet köszönteni kijöttek hozzánk. Ünnep hete különösen lágy volt abban az évben. Templomból jövet egy lábnyomnyi száraz maradt a kerítések tövén; azon csúszkáltunk, - szorultunk hazafelé, testünk súlyát a nyirkos mohájú lécekre akasztva. Szilveszter azonban keletről hozta az időt. A sár úgy dermedt meg, hogy minden befagyott patavágás, minden lúdbőrös keréknyom megmaradt benne. A nagypihéjű újévi hó aztán valóban mint feledés és újrakezdés borult a sok megrögzött nyomra, rovátkára.
A két fiú egy érintetlen hómezőn tört be a ház felé. Az én félcipőmén kívül nem volt semmiféle csapás az óriási udvaron. Az istállók üresen korhadoztak az alsó majorban s attól fogva, hogy édesapám, ahogy megszokta, szőrcsizmáin eltűnt a gazdaságba, csak mi asszonyok, anyám és én törtünk ki időnként a pulykákhoz s malacokhoz. Most is előttem van még, ahogy a kutyák a két törtetővel szembeúszták a havat. A vizsla föl-fölugrált és hátranézett, mint aki játékra s támadásra egyaránt hajlandó; a komondor hátrábbmaradt s szőrkoloncában forgatta leszorított fejét. A fiúk nem álltak meg nekik; jöttek rendületlen, csak Imre húzódott a Sanyi nyomába, mintha a csatakot unná a lábikrája. Kihúzták és elmerítették nadrágjuk szárát a hóban s mögöttük akkora krátersor maradt, mintha nem is ők, hanem egy harmadik láthatatlan hagyta volna a nyomukban. Sanyi később is büszke volt rá, hogy a legvicsoribb pusztai kutyát is meg tudja babonázni. Vissza