Nyiladozó emberi elme

Előszó

A szó, jelesen az írás mindig feleletnek szánódik. A felelet kérdésre felel. Minden írás csak akkor helyénvaló, ha tartalma 'élőszóval nem közölhető. Legjobban megértető képe ennek a le<vél. A levél a beszéd közlése, akkor, mikor a beszéd nem lehetséges, mert a másik ember nincs ott. Esetleg kétszáz év múlva születik meg. A tartalom viszont olyan, hogy feltétlenül közölni kell a másikkal, illetve másokkal. Ez a közlési köteleztetés időtelen, az időtelenséget pedig csak az írás vállalhatja, legalább is mostanság, mert régen olyan formába született bele egyenesen a tartalom, hogy ez a forma, noha orális volt, maga biztosította az időtelenséget - egy időre. Különösnek csak az tetszhetik ebben, hogy a „szájról-szájra" szálló ének, meg az eposz, meg összes prózai rokonai, el egészen a közmondásig, szigorúan zárt csoportot alkotnak. Ezeknek nincsen semmi olyanféle tartalma, ami sem most, sem a maga idejében tudományszámba ment volna. Csak a tudomány az egyedüli, amelyik a végén is nem megteremtette magának az írásformát, mint szükségeset, hanem rászorult, mint szükséges rosszra. Hol volt annak idején a mostani értelemben vett tudomány és hol vannak most az akkori orális műfajok? Lehetne erre azt is mondani, hogy a tudomány csecsemőkorát élte. Azonban felbukkan erre az ellenvetésre tüstént valami, amit ugyan már meglehetősen régen nem illett s ma egyenesen nem szabad tudománynak nevezni sem. Gondoljunk csak a javasember, a javasasszony tudományára, igencsak ; szájról-szájra szálló tudomány volt biz az. A kardcsíszár is többek között a pengecsinálás titkait élőszóval adta tovább generációkon keresztül. Itt azonban megint eltagadhatatlanul kiviláglik valami különbség. Még pedig az, hogy ami akkor „irodalom" volt, az szállt szájról-szájra, mindenki fülébe, ami azonban tudománynak számított, azt egymást fülébe csak úgy súgták bele s a magtalan mester inkább sírba vitte, semhogy avatatlannak, illetve méltatlannak is odasúgta volna. Vissza