Nyugat 1924. május 16.

Előszó

Részlet a könyvből:
VALLOMÁS ÉS KÖNNY AZ ÉLET CSÚCSÁN
Vallani az írónak önmagáról?
Nem elég, hogy saját lelkéből tölti az üres korsókat: egyszer önmagát állítani középre, mint úrasztali serleget: de ebbe mit tölt ? Az egész Természetet, amely egy életen át reá zuhogott, mint napfény és eső?
Akarat, munka, szerelem, megtermékenyülés és boldog termékenyités, nyugalom, munka, láz és gyötrelem, vívódás, csüggedés, meghasonlás... szerelem és ujra munka és ujra nyugalom...
Bizonyára életemnek épen fordulóján riadok fel: az öregkor kezdete: érzelmesség csöppje csillog a jégcsap hegyén.
Husz év alatt harminc kötet: óh, jaj, érzés, megindultság, enyhe meghatottság alig csordul benne: s ma idegen nekem az egész. Félelemmel s szégyenkezve küldöm el Turi Danit, bár elő se lép a léttelenből, szeretnék mégegyszer az édesanyám kötőjébe borulni, a legelső lapra lépni vissza, a Hét krajczár könnycsepje alá, amely többet soha fel nem fakadt...
Szeretném újra kezdeni Párom szive szerint, aki kezdettől sírja kemény indulataimat... Ki sziklán függő fészkén, kicsinyeit vérével itatva mindig félve nézte rideg, rohanó, roppant veszélyimet...
Miért? hogyan? az ember ily véletlen valami?
Mi a szent és örök és mindig egy?... Kiemelve érzem magam életem eddigi zordon biztonságából: idegen bolygók útját kereszteztem ? fölöttem ismeretlen szédítő erők hullámzó hatása?
Mintha hétszeres burok szakadt volna le, fájó seb a szivem, kidobva a létbe s mégis érzőbb, mint valaha. Sugárzásokat érzek, mintha delejes testekkel volna tele az élet és kiáradna belőlük rám a varázs. Szivek telefonálnak egymásnak és kitárt szivem közbeiktatva szűzen áll és átereszti magán a láthatatlan sugarakat s ismeretlen fájdalmakban gyönyörködik. Vissza