Nyugtalan klasszikusok

Előszó

"Nagy szellemek és nagy művek a régibb időkben sem hiányoznak a magyar irodalomból: valami mégis hiányzik, hogy ezt az egységes elnevezést: irodalom, teljesen igazolja. Hiányzik az irodalomnak egységes folyama, ami az egyes szellemeket és műveket egymáshoz csatolja (...). Hiányzik az irodalom az irodalomról, mely hagyományt és egységet teremt, az összekötő lélek" - panaszolja Babits Mihály a fiatal Vörösmartyról írott portréja bevezetőjében, saját történetírói problémájaként fogalmazva meg a század eleji és a két világháború közötti magyar irodalmi élet alapproblémáját. Ez az irodalomtörténeti hiányérzet hajtja a Nyugat-mozgalom kritikus zsurnalisztikáit, szintézisekkel kísérletező esszéistáit és modern nyugati elméleteken edződött teoretikusait. Olyannyira, hogy valósággal küldetésüknek tekintik e misztikus "összekötő léleknek" a kutatását, a csonka életművű, elfeledett irodalmi halottak feltámasztását, legalábbis emlékük tisztázást. Egyáltalán, az irodalomtörténet-írás korszerű eszközeinek, régi-új műfajainak a megteremtését, illetve az elavultabb műfaji-történeti paradigmák fölszámolását. Eleinte az Ugarország szellemi lápvidékeit lecsapoló, építőkedvű pionírokat toborozza egy csapatba ez a közös gond; ám többségüket az 1920-as, -30-as évektől már apokaliptikus látomások űzik, s úgy tetszik, a lezáruló történelem végóráit élik meg. Vissza