Óbudai búcsú és más elbeszélések

Fülszöveg

Elsüllyedt - a fiatalabb olvasónak már-már "atlantiszi" világról adnak hírt ezek az elbeszélések, illetve önéletrajzi töredékek. Szándékkal "töredékek" persze, hiszen sohasem tervezte önéletrajz - s még kevésbé önéletrajzi regény - írását. Az előbbi: politikusok és hadvezérek műfaja, az utóbbit pedig gyanús öszvérműfajnak nézem, melyben hol a hitelesség, hol a művészi követelmények szenvedik meg a keresztezést. Ezekkel szemben az elbeszélés - rövidebb, zártabb és puritánabb műfaj lévén - a legkevésbé tűri a koholni kész képzelet változásait a történeti igazság rovására: kiragadott részleteknek nincs szükségük sem hézagtöltő habarcsra, sem szépítő vakolatra.
Gyermekkoromra emlékszem e könyvben. Talán minden öregedő ember eszméletében felizzanak a régen kialudt, egykorvolt lámpások, s negyven-ötvenéves, sápadt fényük a halál felé menet egyre kísértőbb. Igen, végül közelebbről világítanak, mint a tíz-húsz év előtti emlékek. S talán minden öregedő ember e negyven-ötven fényév világánál élete értelmét kutatja, mindbizonyosabb hitben, hogy valahol ott, ama hajdanvaló sugárkörben, a kallódó emléklomok enyésző halmazában megleli a rejtelmek nyitját, a sorsdöntő pillanatot, az ősi, az első tévedést, hibát vagy bűnt, mely mind a későbbiek csírája.
S az efféle kutatás egyszersmind búcsú - ez is az: távoli zsebkendő-lengetés az emlékeknek; elődöknek és gyermekkornak, a hajdanvolt Óbudának, egy rég letűnt világnak, s tán egyebeknek is. Ekként a cím - Óbudai búcsú - nem csupán az egykori híres Péter-Pál napi búcsúkat idézi, hanem többértelmű.
Nem első személyben írok magamról. Mert valahai gyermek-énemet e kései visszfényekben már kívülről is, testi-lelki körvonalaiban látom, akár egy idegent vagy inkább néhai ismerőst. Azonban - bár ez ellentmondásosnak hangzik - mégsem mai szemmel nézem az "Illetőt" (ahogyan ezekben az írásokban nevezem magamat vagy inkább: őt), hanem az ő akkori szemével, úgy, amiként ő látta környezetét s enmagát e környezetben. Mindez nem művészi játék, hanem kényszerűség.
S végül is, hogy a "rejtelmek nyitját" megtaláltam-e? Talán a gyűjtemény utolsó elbeszélése: a Kései epilógus, vagy az ezt követő Utólagos vallomások felel erre. De meglehet, még ezek sem, hanem - maga az olvasó. Vissza