Óbudai Társaskör 1988-1998

Előszó

Meg nincsenek pubertáskori zavarai. Kamaszkora sem dereng még fel, hiszen csak tízéves. Fiú vagy lány? Mind a kettő. Gyermek még, pompásan fejlett, művészien és művészettel táplált, jól ápolt teremtmény. Játszani lehet vele jókedvűen, s termeiben tanulni, alkotni, bámészkodni, zenélni és zenét hallgatni, télen melegedni, meginni egy kávét, randevúzni, nyáron a csillagok alatt színházat nézni, aztán figyelni, hogy a művészet megannyi csodája hogyan jut el a TV és a rádió hullámain az otthonokba, a vidékre és a fővárosba. A gyönyörű és bensőséges kis épület csak látszólag pironkodik a behemót házkolosszusok között; szemérmesen, de vakítóan világítja meg fénylő lámpáival és ragyogó szellemével Óbudát, Budát, Pestet és gyakran az egész országot. A falakon belül intimitással, és a sugaraknak hála: határokat nem ismerő, fékezhetetlen és exhibicionista adni-akarással. Ez a műhely a szellem, a szépség megmunkálását, a művészet közkinccsé tételét tűzte legfőbb céljai közé. Bátran vállalja ezt az elavultnak csúfolt tevékenységet, farkasszemet néz az ordas anyagiassággal, megküzd a szükséges pénzért, de csak azért, hogy eljuttassa a gyönyörűséget és élményt azoknak, akik szeretik, akik megérdemlik, s akik tudják, hogy nem lehet nélküle élni. A többségükben nagyszerű produkciók zajos és elismerő tetszésnyilvánítása mögött mindig ott lebeg a remekművek halk tisztelete, a zseniknek kijáró áhítatos megilletődöttség. A művészek értő partnere az összegyülekező közönség; felnőttek és gyerekek, zenekedvelők és irodalombarátok, a képzőművészet elkötelezettjei s a társaséletben vigaszt-keresők mindig gazdagabban lépnek ki a Társaskör szép bejárati ajtaján. Emelkedettebben, s talán egy kicsit boldogabban is, mint mielőtt beléptek volna. Fényes pályát futott be ez a kicsiny, de óriási intézmény, munkatársai és vezetői a legnemesebb csillogású érmet érdemelnék meg valamely szellemi értékek terjesztéséért szervezett olimpián. Gondozzák az ott munkálkodó együtteseket, menedékhelyet nyújtanak a fiatal, az idősebb, a próba- és kiállításterem-hiánnyal küszködő művészeknek. Meleg otthont nyújt profinak és amatőrnek, hívogatja a kívül maradtakat, s tartóztatja a bentlevőket. S ami a legfontosabb: a benne történő események szeretete gyakran alakul át a közös élmény teremtette, bensőséges és igaz ember-szeretetté. Merész ez a megfogalmazás: tudom jól. Pedig így van, hiszen sok-sok tapasztalat nyomán mertem csak kimondani ezt a kissé túl érzelmesnek tűnő mondatot. Forrongó és képzeletgazdag kamaszodást, boldog és sikeres felnőttkort kívánok fővárosunk egyik legnagyszerűbb és legegészségesebb gyermekének, az Óbudai Társaskörnek. Vissza