Óda az utolsóhoz és elsőhöz

Fülszöveg

E. B. Lukác a szlovák költőknek ahhoz a nemzedékéhez tartozik, amelynek tagjai még magyarul végezték középiskoláikat, de megőrizve anyanyelvüket, az első világháború után a szlovák költészet új és nagy korszakát teremtették meg. Költői pályájának indítékát Ady adta. Hű is maradt hozzá,nemcsak azzal, hogy mai napig fordítója és népszerűsítője, hanem még inkább Ady szellemében fogant munkásságával: szüntelenül a két nép irodalmának kölcsönös megismerésén fáradozott, s ezzel egymás megértését segítette elő. A két háború utáni költőket éppúgy, mint a mai kortársköltőket jórészt ő mutatta be a szlovák olvasóknak. Kiteljesedett költészete a század problémáinak sűrítménye; útja a magányos költő szemlélődő költészetétől a szocialista elkötelezettségű versekig kerülőkkel járt. Humanistává a háborús évek edzették, a háború alatt írt versei ha a kényszerítő körülmények miatt a költészet álarcaiba bújva is, az emberség szavát jelentették az embertelenség ellen. Visszatérése a szlovák költészetbe 1965-ben, tizenöt évi hallgatás után, költészetének erőteljes megújulását hozta, immár felerősítve a humanista költő hangját a szocializmus eszméinek következetes vállalásával. A kötetben mai hazai és szlovákiai műfordítóink mellett felvonulnak újra azok is, akik ugyanabban a szellemben, amellyel Lukác dolgozott a magyar költészet fordításán, már a két világháború között fordították a szlovák irodalmat, Lukác verseit is. Így lett a kötet egyben tisztelgés az ő úttörő munkásságuk előtt is. Vissza