Előszó
Fáj nekem most a valóság, álom, ábránd parkja hív;
Ott lobogóját lengeti vigan száz szivárvány, tarka hid.
Szürke darócát koldus lelkem vont aranyba vetkezi,
S baldachinnak rám borúlnak a menny...
Tovább
Előszó
Fáj nekem most a valóság, álom, ábránd parkja hív;
Ott lobogóját lengeti vigan száz szivárvány, tarka hid.
Szürke darócát koldus lelkem vont aranyba vetkezi,
S baldachinnak rám borúlnak a menny gyönyörű mennyezeti.
Nincs magyar gyász: angyali násszal párzanak ottan az új ibolyák;
És ezüstszin könnybe sírja sok pici tündér anda baját.
Sok pici tündér illanó tánc vont körében úgy dobog,
Mint a mesék halk erdejében megperdülő kis dobok.
Nincs határ ott, nincs halál ott: végtelenbe merül a vágy,
Puha pázsit ring alattunk, andalító bársony ágy.
Álmok ivor-kauján át lobbant lelkem ide szállt,
Mint fekete bús pillangót: elriasztom a halált,
Hess, te csunya, hess te kalandor, fekete batárod mit keres
Az Élet utján? Menj tova innen, gyászba vont kis szekeres.
Kék-zöld monoplánja zeng már szitakötő jó komámnak,
Messze, messze és magasba visznek engem étheri szárnyak.
Ott a határon ezüstbe vont hegy csillogó láncsora villog,
Azokon túl az üdvök üdve, ott, hol a kék turmalin-fok
Vet violaszin árnyékot mélybe ködlő völgy-ölekbe,
És dörömböl halk morajjal kék oceánok göngyölegje.
Vissza