Olasz művészet 1895-1952

Előszó

Amikor 1893 április 19-én Velence város Riccardo Selvatico vezetése alatt úgy elöntött, hogy azzal járul hozza I Umberto király és Savoiai Margit ezüstlakodalmának (1868 április 22-én házasodtak össze) megünnepléséhez. hogy életre hívja egy "országos művészeti biennále" intézményét (ez 1895-ben nyílt meg), a városi és országos esemény összefüggése kétségtelenül túlnőtt az alkalmon.
A régi velencei Köztársaság, a Serenissima, amely a századok folyamán birodalmat alkotott az Adria és a Földközi tenger keleti része között, már száz évvel korábban szomorú véget ért, mikor Bonaparte első olaszországi hadjárata alatt elfoglalta Venetot és a híres campoformioi szerződéssel átengedte Ausztriának (1797 október 17). A köztársaság meghalt, és elkezdődött Velence "mítosza", a fájdalmas visszafordulás az emlékekhez. Gyenge, tehetetlen visszafordulása polgárság életében, ahol csak a Hajógyár fennmaradása adta meg a lehetőséget a Habsburg-birodalomnak, hogy végre "saját" flottája legyen, amely főleg Ferdinánd Miksa főhercegben talált lelkes és értelmes támogatót és Teghetoffban kitűnő tengernagyot.
A mítoszt az irodalom és a művészetek teremtették meg, külföldiek jelentős közreműködésével: ilyen volt J.M.W. Turner (Júlia és a dajka) Leopold Róbert (Az adriai halászok elindulása), Delacroix (A két Foscari; Marin Faliero dogé lefejezése), Byron, Shelley, Ruskin, R. Browning, C.F. Mayer (Giulia Vendramin Giorgionehoz: "Giorgio, énekelj nekem felejthetetlen Velencémről!"), Nietzsche, von Platen, Gerhart Hauptmann és Hugó von Hoffmansthal, Rilke, és ne feledkezzünk meg Wagnerről, George Sandról, Stendhalról, De Mussetről és J. Taineről, felváltva a magasztalásokat (Barrcs és Renan és Johann Strauss "Egy éj Velencében", 1883) a feltartóztathatatlan szürkület festésével (Thomas Mann "Halál Velencében"-je). És éppen nem sokkal az 1895-ös Biennále után D'Annunzio "Velence és az Ősz kölcsönös szenvedélyéiről beszél.
És ha az 1848-49-es felkelés fellobbanása Daniele Manin és a dalmát Niccolo Tommaseo működése nyomán a régi lobogó kiásása és a nemzeti felemelkedés között osztotta meg a velenceiek lelkét, hogy Arnaldo Fusinato szomorú jóslatában aludjon ki: "dicső vértanú, elvesztél!", Velence és Veneto megszerzése az Olasz Királyság számára - nem dicsőséggel, hanem mások alkuja révén (III Napoleon és Ausztria között) 1866-ban -, "Velence problémáját" döntő választások gyújtópontjába állította. Annál is inkább, mert Olaszország a lagúnák városát már nem találta elszigetelve a szárazföldtől, hála a Fedinánd-féle Velence -Milano vasútvonal (1842-1866) hídjának és ezáltal olyan új helyzetben, amely elválaszthatatlan gazdasági kapcsolatba hozta az egykor alája rendelt venetói szárazfölddel. Csakhogy a Habsburgok létesítette infrastruktúrák (beleértve a kevéssel előbb: 1865-66-ban létesített tengeri kikötőt) nem találtak az olasz valóságban ösztönzéseket az igazi újjáéledéshez. De a nyolcvanas években a széleskörű nehézségek ellenére (munkanélküliség, a termelés válsága, munkáslakások hiánya), megnyílt az út a kereskedelmi, sőt a kulturális újjászületés felé. Mindenekelőtt két ipari jellegű létesítménnyel, idegen töke segítségével is: a Pamutgyárral és a Stucky Malommal, 1883-84-ben; továbbá az oly jellegzetes kézműves és ipari tevékenységek racionalizálásával, összekötve ezt a művészi termékekkel (az üvegtől a csipkékig); e célból szakiskolák létesítéséről gondoskodtak; ugyanakkor Michelangelo Guggenheim felállította az "iparágakra alkalmazott velencei művészeti iskolát" Pietro Selvatico és Camillo Boito politikai és eszmei sugallatát követve. Vissza