Előszó
Apám, nagy karosszékében az ablaknál ült és pipázott. Künn, a dísztelen határban, ólmos eső esett, jégpáncélba vonva a mezőt s a feketetörzsű, lombtalan fákat.
Március eleje volt. A nagy természet...
Tovább
Előszó
Apám, nagy karosszékében az ablaknál ült és pipázott. Künn, a dísztelen határban, ólmos eső esett, jégpáncélba vonva a mezőt s a feketetörzsű, lombtalan fákat.
Március eleje volt. A nagy természet még szunyókált, s erdő-mező tavaszról álmodott. Szuhay - a kivénhedt béresgazda - bejött a szobába, s mint afféle vénember, esetlenül totyogott. Immegett-ümmögött. Fát rakott a kályhára aztán dohányt vágott.
A fa - a kályhában - eleinte csak sírt, pattogott, veszekedett a tűzhalállal. De aztán meggyulladt s nagy mormolásal, zümmögéssel égni kezdett.
- Öreg, - brummolja apám, aki már szintén vén ember, - tudja-e kend, hogy mit jelent az, ha a kályhában a tűz pöröl?
- Hogyne tudnám, - zúgja Szuhay, - váratlan vendéget.
- Hát oszt kire gondol kend? - kérdi megint.
- Én? Én már csak mindig egyre gondolok, arra, akit úgy hívnak, hogy Kaszás!
Öreg Szuhay nálunk vénült meg. Végigszolgált generációkat s ma már csak olyan tehetetlen szegény. Aprófát hasít, vagy dohányt vág. Ügyel a kályhákra. Birkát, nyulat nyúz. Fegyvereket tisztít. Vagy megvarrja a szerszámot.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal