Önállóságra ítélve

Előszó

Bár szinte hetente eljárok az Ispán-kút előtt Marosvásárhelyről Bukarestbe menet és vissza, már évek óta nem állok meg ott, ahol annak idején utoljára látták Petőfi Sándort. Pedig egykor kedves pihenőhelyem volt nekem, kezemet a csorgó vizében, lelkemet a költő szellemében szívesen megmártottam...
Nem azért nem állok meg ma azon a helyen, mert a kilencvenes évek legelején az emlékművet valaki megcsonkította. Nem is azért, mert az előtte levő parkolóban rikítóra mázolt lányok vadásznak kamionosokra. Már megszoktam, hogy újkeletű szabad életünkben minden pillanatban együtt van az alantas és a fennkölt, egyszerre vulgáris és patetikus ez a világ, amelyet most kellene egyidejűleg értelmeznünk is, megváltoztatnunk is. Nem ez az ellentmondás az oka, hogy lassítás nélkül hajtok el az Ispánkútnál.
Egy másik ellentmondás tölt el engem szégyenérzettel, ezért nem akarok most még ismét szóba elegyedni Petőfi Sándorral akinek halála évfordulóján egyébként, már 1989 előtt és azután is minden évben, nyár derekán beszédet mondok néhány kilométerrel arrébb, a fehéregyházi múzeumkertben. Politikusként nincs is okom a lelkiismeretfurdalásra: régebb a helységnévtáblák szerint Alberti és Vánátori között volt az a bizonyos pihenőhely, most megint Fehéregyháza és Héjjasfalva között nyugszik valahol a költő. Írástudóként viszont kegyetlenül tud fájni valami: egy huszonhatéves, madárcsontú, zseniális fiatalember eltipratása. Mint a vérebek a nyulat, úgy ütötték el és hagyták ott vérbefagyva fegyverforgató analfabéták. Évről évre példaként hozom fel az emlékünnepségen Petőfi Sándor halálos áldozatát, hiszen ha valaki, akkor ő mindenképpen értünk adta életét. De évről évre el kell töprengenem azon is, hogy nem meghalnia, hanem élnie kellett volna ezért a nemzetért, ha a körülötte lévők vissza tudják őt tartani. Vissza