(Ön)kritikus állapot

Fülszöveg

Kötetünk annak az "állapotnak" az elemzésére vállalkozik, amelyben a modern színháztudomány egyik legmeghatározóbb diszciplínája, a színházszemiotika kényszerül "önkritikára". Középpontjában napjaink egyik legsokoldalúbb teatrológusának, Erika Fischer-Lichtének a munkássága áll. Az elmélet (re)konstrukciója során műveit a színháztudomány és a szociálantropológia szélesebb kontextusába helyezzük, s így arra a kérdésre is választ keresünk, hogy igaz-e a (színház)szemiotika oly sokat hangoztatott válságának ténye. A német kutató elemzési módszerének határait a kortárs európai színház posztdramatikus tendenciáinak ismeretében jelöljük ki, és a kilencvenes évek nagy vihart kavaró rendezéseinek (Alföldi Róbert, Novák Eszter, Szász János, Telihay Péter, Zsótér Sándor) elemzésén igazoljuk. A Szegedi Tudományegyetemen megvédett doktori disszertáció átdolgozott változata tehát nemcsak egy előadáselemzési módszer vizsgálatát ígéri, hanem a kortárs magyar rendezői színház európai horizontból történő megértését is segíti.
"Egy idegen elmélet rekonstrukciója (...) önmagában is lehetne tudományos tevékenység. Több tényező is jelzi azonban, hogy ez a munka korántsem »állványzat« és nem is csak önmagában értelmes rekonstrukció: Magyarországon a szemiotika persze ismert, de nem mint színházszemiotika. Különösen a színházi emberek körében ismeretlen, s így bizony ismertetni és értelmezni is kell ezt a tudományágat. Az Erika Fischer-Lichte különböző műveiben lefektetett színházszemiotikát Kiss Gabriella elméletté szervezi: a színházi előadás szemiotikai megértésének és egy egyetemen tanítható, tehát módszertanilag reflektált előadáselemzésnek az elméletévé. Amit tehát a fischer-lichte-i szemiotika rekonstrukciójának szerény fogalmán túl végez, igen jelentős lépés a hazai színháztudományban, mely lépést minden részletében pontos logikával teszi meg." Vissza