"Megdöbbentő tünemény"

Előszó

"Megdöbbentő tünemény." Így jellemezte a nazarénusok szerepelését 1875 őszén Csécsi Miklós, a négy és fél hónapja Makón szolgáló református tiszteletes. A korszak forrásait, írásait vizsgálva ez a legtalálóbb megfogalmazás, mely tömören képes visszaadni mindazt, amit a XIX. század 60-as és 70-es éveiben terjedő új hit kiváltott az emberekből.
Ha szemügyre vesszük a kor történéseit, még ma is megdöbbentő a fönnálló világi és egyházi viszonyoktól való teljes elfordulásuk, a képmutatónak ítélt renddel szemben bátran, hitvallóan, egy gyökeres új értékrend szerint fölépített világuk, a radikális becsületességre való törekvésük. Egy idealizált, az őskeresztényekhez kötni szokott, de talán soha nem létezett tökéletes közösség képe lebegett a szemük előtt. És ez akkor is megdöbbentően más volt, ha az emberi gyöngeségektől nyilván ők sem voltak mentesek. Előbb megmosolyogták őket, majd kemény föllépést követeltek ellenük, s a századfordulóra erkölcsi rendjükre inkább elismeréssel tekintettek. Nagy utat, sok hitvallást föltételez a századfordulóra kialakult mondás, miszerint a napszámosokat alkalmazó egyik gazda így sóhajtott föl: "De jó volna, ha mindenki nazarénus volna a világon!"
A mozgalom ugyanakkor tünemény is. Amely föltűnt, ragyogott, majd enyészni kezdett. Az induló lendület, lelkesedés, hév az új század első évtizedeiben fokozatosan alább hagyott. A "csodálatos parasztvallás", ahogy Tömörkény István a társadalmi bázis többségét kitevő földművesekre utalva jellemezte őket, nem bírt megküzdeni az intézményesülés, az intézményekkel rendelkező, "naggyá" lett egyház gondjaival. Vissza