Külvárosi lelkek (dedikált példány)

Fülszöveg

Azokban a bizonyos ötvenes években történt, hogy feleségem, Marcelle hazautazott látogatóba idős édesanyjához, Párizsba, és együtt mentünk ki a Keleti pályaudvarra. Az Orient expressz akkor éjfél után két perccel indult, nem úgy, mint most, reggel kilenc tájban. Marcelle volt az egyedüli utas a vonaton. Éjfélkor ez elég kísértetiesen hatott.
Én is felszálltam vele, hogy feltegyem a poggyászát a csomagtartóba. Egyszer csak két férfi lép be, puhakalap a fejükön. Egy pillantás Marcelle-re, egy színes bőrű nő, talán tudták előre, hogy ő lesz az utas, felém fordulnak:
- Maga is utazik?
- Én nem.
- Akkor szálljon le tüstént.
- Még nem tudok.
- Nem?? Miért?
- Mert a feleségem kicsi, nem éri fel a poggyásztartót, nekem kell feltenni a csomagokat.
- Tegye fel gyorsan, és rögtön utána szálljon le!
- Mit beszélnek? - kérdezte Marcelle.
- Hogy szálljak le.
- És ki teszi fel a csomagjaimat? Talán ők?
Uramisten! Mit válaszoljak?
Gyorsan felteszem az első koffert. De új nyílik az ajtó, két másik férfi lép be, azoknak is puhakalap a fejükön. És az előbbi beszélgetés megismétlődik.
Marcelle kreol arcán átüt a pirosság, a szeme haragos. "Ne félj!" mondja nekem és megszorítja a karomat, leolvasva arcomról a nyugtalanságot meg a szégyent. Felrakom a második csomagot is, aztán leszállok tüstént a vonatról, ahogy azt elrendelték, s a peronról nézek fel rá az ablakba. Nem beszélünk már, mosolygunk egymásra. Valami nedves gőz itt is, ott is a fekete vasakon, az üvegen, olyan szép volt, most is emlékszem rá. Vissza