Előszó
Részlet a könyvből:
Lady Windermere utolsó nagy fogadása volt husvét előtt és Bentinck House még zsúfoltabb volt, mint rendesen. Eljött a kormány hat minisztere egyenesen a miniszterelnök Levée-jéről, minden csillagukkal és szalagjukkal és mind a csinos nők pompás ruhájukban, a képtárban pedig ott állt Sophia karlsruhei királyi hercegnő, nehézkes tatárképű, kicsi feketeszemű hölgy csodálatos smaragdokkal, aki rosszul beszélt franciául, hangjának minden erejével és zabolátlanul nevetett mindenen, amit mondtak neki. Bizonyos, hogy csodálatos keveréke volt itt az embereknek. Pompázó peerasszonyok csevegtek véres radikálisokkal, népszerű egyházi szónokok szorongtak együtt kiváló szkeptikusokkal, és püspökök valóságos nyája követett teremről-teremre egy testes primadonnát. a lépcsőházban elszórtan álltak a Royal Academynek tagjai, művésznek öltözve és mondják, hogy volt idő, mikor a vacsoraterem teljességgel tömve volt zsenikkel. Valóban Lady Windermere egyik legszebb estje volt és a királyi hercegnő majdnem féltizenkettőig maradt.
Alig hogy elment, Lady Windermere visszatért a képtárba, ahol egy ünnepelt nemzetgazdász politikus ünnepélyesen fejtegette a zene tudományos elméletét egy méltatlankodó magyar virtuóznak. A lady Paisley hercegasszonyával kezdett beszélgetni. Csodálatos szépség volt, telt elefántcsontszínű nyakával, nagy nefelejcskék szemével és aranyhajának súlyos fonataival. Tiszta arany volt. Nem az a sápadt szalmás szín, amely manapság bitorolja az arany graciózus nevét, hanem arany, mely napsugárból szövődik vagy ritka borostyánon csillog, ez pedig arcát kissé hasonlatossá tette valamely szent képmásához, amelyen azonban nem kevéssé rajta van a bűn bűvölete is.
Vissza 
