Ősöd üzen

Előszó

1997-ben volt ezer esztendeje, hogy azok a történések végbementek, amelyek a magyarság életében sorsfordító helyzetet teremtettek, ugyanis a 997-ben lezajlott események máig hatóan meghatározták életünk kereteit, beleértve sikereinket és kudarcainkat. Mégis, mintha megfeledkeztünk volna az erre emlékezésről, és úgy tűnik, lelki és szellemi életünk hivatásos elöljáróinak figyelme is csak a "nagy ünnep", az ezredforduló köré csoportosítható eseménysor, az emésztő gondjaink feledtetésére szolgáló eu(ro)fórikus életérzés kiteljesítésére irányul.
Hogy mi is történt 997-ben, azt a ma élő magyarok többségének el kell mondani: elvesztettük Koppány herceget, meghalt Géza fejedelem is, helyébe fia, Vajk lépett, aki a keresztségben az István nevet kapta. El kell ismerni, hogy az e mögül fölgomolygó komorság nem éppen alkalmas az önfeledt ünnepléshez, ám az is igaz, hogy zavaros lélekkel, háborgó lelkiismerettel sem lehet örömódákat zengedezni. Ha szem elől tévesztjük ezt, tudomásul kell vennünk, hogy alkalmatlanok vagyunk a felemelő pillanatokra. Fel kell tehát fognunk, és meg kell értenünk azokat a jeleket, amelyek az emberhez méltó igazi ünnep Istentől eredő katarzisához vezetnek. Ehhez azonban érzékenynek és okosnak kell lennünk, kritikusan fogadva az Ő nevében jelentkezőket, az égi hatalmat földire váltókat. Most különösen oda kell figyelnünk lelkiismeretünk rezdüléseire, hiszen az "égből jött" földi üzenetek hatására azt a kevés kapcsolatot is elveszíthetjük a Felső Világgal, amellyel úgy, ahogy még rendelkezünk. Ám úgy tűnik, hogy kritikus helyzetekben fölerősödik a külső segítség az emberi lélek tisztaságának megmentéséért, hogy a világ újulása ne csak részleges, a megsüllyedt alapokon nyugvó, hanem minden tekintetben kiteljesedett legyen. Vissza