Összegyűlt hallgatások

Fülszöveg

Vallomással tartozom. Van két káros (?) szenvedélyem: a tea és a zene. Az életművészet vallása szerint a teaivás alkalmat ad a tisztaság és kifinomultság tiszteletére, általa létrehozhatjuk a világi lét legtökéletesebb szépségét. Nekem a tea igazi, koreografált fogyasztása a kulturált időtöltést, a belső béke és harmónia élvezetét, az igaz utak és képek megtalálását jelenti. A verseim és írásaim a képekből és érzésekből születnek, közvetítendő az életöröm és a hétköznapok fényeit. A zene pedig alapvető létfeltétel számomra: a levegő csak a biológiai lét táplálására elég, a magasabb szintű élethez, a lélek és művészet összhangjához állandó zenei környezet kell. Az írás is a hangulatok és az engem ért, érintett zenei környezet kell. Az írás is a hangulatok és az engem ért, érintett zenei hatások nyomait mutatja. Vállalom. Egy irodalmi estem után az egyik műkritikus és egyetemi professzor azt mondta, hogy hegedű vagyok a mai magyar irodalom hangszerei között. Ez a mondat nagyon meglepett, ugyanakkor örömmel is töltött el: a hegedű hangjaival, nemességével mindig különleges lelki kapcsolatban álltam. Ekkor döbbentem rá a számomra addig természetes valóságra: véremben a sejtek helyett valószínűleg hangjegyek szállítják az oxigént. Ennek a mostani könyvnek a tea és a zene adta a formáját és a tartalmát.
A könyv egy szimfonikus zenekar leképezése versekké és lírai írásokká. A fejezeteket a fő hangszercsoportok alkotják, az idézett szonettek jelzik, hogy az adott hangszerek nekem és másoknak mit jelenthetnek. Szubjektív válogatás eredménye a négy fejezet, alkonyi óráinkon a vonós hangszerek a humánumról és a barátságról, a rézfúvósok a harsány pillanatokról, a fafúvósok a sokszínű érzelmekről, míg az ütőhangszerek az idő lüktetéséről mesélnek. Válaszként pedig megmutatom a tiszta emberi hang, a vokális zene lehetőségeit és értékét.
Röviden így lehetne összefoglalni e kötet belső lényegét, melyben szeretnék a Zene előtt meghajolni - mély nagy tisztelettel. Vissza