Mednyánszky László

Előszó

Részlet a könyvből:
A modern magyar festészet egyik legnagyobb, sokoldalú, bonyolult egyénisége Mednyánszky László. Művészete nem sorolható semmiféle iskolához. Mondanivalóban és megjelenítési formában egyaránt forradalmár. Neve a legnagyobb magyar tájképfestőt jelenti, alakos ábrázolásaiban pedig a szocialista szellemű festészet úttörőinek egyike. A kor, amelyben élt és alkotott, a magyar történelemnek és egyúttal a festészet történetének egyik legizgalmasabb korszaka. A múlt század második felében nőtt fel, ifjúsága a polgári kultúra virágzásának tetőpontjára esett. Férfikorában megérte az imperializmus kibontakozását, a polgári kultúra hanyatlását, öregkorában az első világháborút, sőt, amit naplójában előre megjósolt, a „rohanást a forradalomba" is.
Magyarország egyik legősibb főúri családjából származott. A Mednyánszkyak a XIII. században Lengyelországból kerültek át a Felvidékre (Csehszlovákia), II. Endre királytól kapták első birtokukat, a Trencsén megyei Mednét. E birtokkal járt a Mednei név, amely a századok folyamán Mednyánszkyvá alakult. A család egyik ága 1500 körül Erdélybe telepedett át, ahol az aranyos-medgyesi előnevet kapták. Énnek az ágnak leszármazottja báró Mednyánszky László, aki apai ágon a híres felvidéki oligarcha, Stibor vajda vérét is magában hordozta. Édesanyja a középkori Rák nemzetség késői utóda, Szirmay és szirma-besnyői Szirmay Mária Anna. A festő atyja és két nagybátyja vitézül harcolt az 1848-49-es magyar szabadságharcban az osztrák elnyomók ellen, a szabadságharc leverése után az idősebbet a császári kormány Magyarországra kinevezett hóhérlelkű főparancsnoka, Haynau felakasztatta, a legfiatalabb pedig száműzetésben halt meg.
Báró Mednyánszky László, vitéz fegyverforgató ősök, kutatók és gondolkodók, életüket hazájuk szabadságáért feláldozó hősök elfinomult, regényes hajlamú, zárkózott, a nagy történeti hagyományok emlékét magában hordozó sarja röviddel a magyar szabadságharc leveretése után, 1852. április 23-án született Beckón. A gyenge testalkatú, fáradt idegzetű gyermeket szülei féltő gonddal nevelték. Otthon taníttatták. A szemlélődésre, merengésre hajlamos fiút a környezet igéző szépsége, a beckói és nagyeőri várkastélyok középkori mondákkal terhes ódon folyosói, rejtelmes titkot hordozó termei, ahol valóban „örökös a lélekjárás"; a Vág völgyének sziklaormai, a Magas-Tátra hófödte csúcsai egy életre megigézték. „A természet szemlélete volt főfoglalkozásom legfiatalabb koromtól fogva, ez volt életem tartalma" - írja naplójában. Tehetsége igen korán megmutatkozott. Thomas Endre bécsi tájképfestő 1863-64 folyamán Nagyeőrött rajzolni tanította. Bár szülei mérnöknek szánták és a zürichi Politechnikum előkészítő osztályát el is végezte, festői elhivatottságát érezve 1873-ban Münchenben a festészeti Akadémiára iratkozott be, ahol először Strehuber, majd Seitz tanítványa. A magyar művészvilágot ekkor a bajor főváros élénk művészeti élete vonta hatósugarába. Mednyánszky művészi alkatától távol állt az Akadémia száraz, lélektelen festési módja, ennek ellenére kifejezési eszközei észrevétlenül még élete derekán is hatottak reá, naplójában panaszkodott arról, hogy milyen nehezen tudott megszabadulni a száraz, részletező, aprólékos előadási módtól.
1873 szeptemberében a müncheni tanulmányoktól elkedvetlenedve Párizsba utazik, ahol az École des Beaux-Arts növendéke. 1873 a francia festészet legújabb stílusáramlatának, az impresszionizmus kiteljesedésének éve; Manet, Monet, Sisley, Pissarro, és a külön utakon járó Degas az érett impresszionizmus derékhada. Monet 1873-ban festi a Les Coquelicots c. képet, Camille Pissarro a La Meule-t, E. Manet a Le Chemin de Fer-t; Degas nagyvárosi témákkal, a balerinákkal jelentkezik. Párizs kavargó, forrongó, erjedésben levő művészvilágában, ahol a tehetség kiválasztottjai sereglettek össze, a közép-európai életkép és történelmi festés akadémikus modorosságához szokott magyar festőnövendék lassan idomul az új színekhez. Először itt is történeti zsánerfestő, Izidoré Pils tanítványául szegődik. 1875-ben a Párizsban tartózkodó Paál László és Munkácsy Mihály művészete hat rá. Paál László művészete elvezeti a barbizoni mesterek megértéséhez. Corot, Dupré, Troyon, Daubigny, Diaz valósághű természetfestése, tájainak intimitása, a légkör és világítás pillanatnyi adottságaiból áradó, érzelmekkel átszőtt igézet, különösen Corot párás tájköltészete bátorítja arra, hogy az Akadémia béklyójától szabadulva a természet változó jelenségeiben az általa oly kedvelt hangulatot ragadja meg. A hangulatot keresi mindenütt, a színekben, a vonalakban, az atmoszferikus hatásokban. Vissza