Előszó
A császári Rómának közel kétezerév távolába merült képét kellene széles és színes vonásokkal megfesteni itt ahhoz, hogy benne tisztán és helyesen láthassuk a talán legnagyobb latin költő, Publius...
Tovább
Előszó
A császári Rómának közel kétezerév távolába merült képét kellene széles és színes vonásokkal megfesteni itt ahhoz, hogy benne tisztán és helyesen láthassuk a talán legnagyobb latin költő, Publius Ovidius Nasó alakját. Az összeroppant római köztársaság társadalmának formái lényegsen megváltoztak, amikor alig néhány évtized alatt kibontakozott az új rendzser, az autokrata uralom és az egész római uralkodóosztálllyal egyetemben a költők is csaknem kivétel nélkül magukévá tették a caesarocentrikus elvet, arcuk az isten-császár felé fordult, őt tekintették a társadalmi, politikai és szellemi élet központi Napjának. Ennek a beállítottságnak egyik legjellegzetesebb képviselője volt Horatius - egyik nagy, örökéletű áldozata pedig Ovidius. ovidius, a lojális, császárhű költő, aki máig sem teljesen tisztázott körülmények között esett ki császár sugárzó kegyéből és sodródott számüzetésebe.
Ma már nem túlságosan érdekes, hogy mi is volt tulajdonképpen Ovidius szomorú sorsának oka: szabad szája-e, vag pedig az, hogy ismerője, esetleg részese volt a császári ház egyik botrányának. A számüzetés ürügye mindenesetre az volt, hogy Ovidius az Ars Amandi (A Szerelem Művészete) című munkájában túlságosan merész közvetlenséggel beszélt a fizikai szerelem formáiról, - néhány burkolt célzást nem tekintve, Ovidius maga is erre az okra hivatkozik, amikor számüzetéséről beszél. Számunkra, akik a következő lapokon a Tristia verssorait olvassuk, az a fontos, hogy a világ középpontját jelentő Város, Róma elhagyására kényszerített költő számüzetésének színhelyén, a Fekete-tenger rideg szarmata partjain kiapadhatlan zokogással siratta az elveszített életformát, az elhagyott Rómát. Csodálatoan őszinte és közvetlenhagú versek ezek, a valóban művészi alkotás korokat áthidaló ereje megelíti át és teszi elevenné sorait még a mai olvasó számára is.
A Tristi című öt könyvből álló versciklus panaszos dalinak legnagyobb részét kapja ebben a könyvbewn az olvasó, a gyüjtemény utolsó darabja pedig az Epistolae ex Ponto (Pontusi Levelek) című ciklusának egyik elégiája, ezt találtam hangulatilag alkalmasnak arra, hogy a gyüjteményt lezárja. A válogatás első szempontja az volt, hogy a téma és hang ismétlődését lehetőleg elkerüljük, a másik szempont pedig egyéni: azok a versek kerültek ebbe a kötetbe, amelyeket mai szemmel is legszebbeknek tartok.
Vissza 
