Az aranypázsitot lépő lány

Előszó

Részlet a könyvből:
"Élt egyszer egy szegény ember. Annyi gyereke volt, mint réten a fűszál. Nem bírta etetni őket, hát elment szolgálatot keresni. Sok helyen megfordult, ám szolgálatra nem akadt. Nagyon elfáradt, napok óta nem evett, alig vonszolta magát. Beért egy erdőbe, leült egy százéves tölgyfa alá. Hátát nekivetette a fa törzsének, nézte a füvet, a vadvirágokat, s azon töprengett, miért van az, hogy a Jóisten gondoskodik a növényekről: megöntözi harmattal, nyári esővel, megszárítja napsugárral, széllel, s ez nekik elég is. Miért is nem elég a nap, a szél meg a jó levegő az embernek is? Miért kell annyit szenvedni az éhségtől? Egy borsmenta levelet morzsolgatott ujjai közt, s beszívta a fűszeres illatot. A szomorú gondolatok, a kellemes illat, no meg a tölgyfa leveleinek halk muzsikája elálmosították. El is szenderedett. Álmában az Óperenciás tengeren túl járt, Tündérországban, amiről annyit, de annyit hallott az öreganyjától. Épp rá akart lépni az ezüst hídra, hogy elérjen a kacsalábon forgó palotához, amikor felriasztották. Három szélgyerek ugyanis épp az öreg tölgyfa levelei közt fogócskázott, s az egyikük véletlenül levert egy makkot. Az meg pont a szegény ember orra hegyére esett!
- No, még álmomban sem juthatok be a palotába - sóhajtott, s felkerekedett. Gyalogolt tovább. Ment három nap és három éjjel egyfolytában, mikor elért egy kis házhoz. A kéményen szállt a füst, az ablakban világított a lámpa. Elképzelte a szegény ember, milyen jó lenne ott megpihennie.
- Ad az Isten, amit ad, én bemegyek - mondta, s bekopogott.
A tűzhely mellett egy anyóka kavarta a rántást, s barátságosan nézett az idegenre.
- Adjon Isten jó estét, öreganyám!
- Neked is, fiam! Mi járatban vagy erre, amerre a madár se jár?
- Szolgálatot keresnék, ha rátalálnék - válaszolta a szegény ember.
- Épp ma hallottam, hogy a király egyik béresének kitelt az ideje, bérest keresnek. Pihenj meg, s holnap elmégy a királyhoz. Ha megkérdezi, hogy mit kérsz a szolgálatért, mondd azt, hogy semmi mást, csak azt a kis követ, amit még a dédapja hagyott rá..." Vissza