Előszó
P. Rickről, a mi Rickynkről, a tökösdombi "Utána!" Vadászszövetség örökös elnökéről mindig is tudtuk, hogy igazi, vérbeli kebel- és természetbarát, akinek nemcsak a lövés fontos, hanem maga a vad...
Tovább
Előszó
P. Rickről, a mi Rickynkről, a tökösdombi "Utána!" Vadászszövetség örökös elnökéről mindig is tudtuk, hogy igazi, vérbeli kebel- és természetbarát, akinek nemcsak a lövés fontos, hanem maga a vad is, s akinek mindenkor érző szerv dobog a nadrágja alatt. Aki képes akár egész álló nap cserkészni, hóban és esőben, fagyban és fagyatlan, mondhatnók agyatlan, aki képes hajnalig lesben állni, csakhogy puskavégre kapja a nemes vadat, az nem is lehet más, mint vérbeli, sőt egyenesen vérbő vadász. És a mi Rickynk ilyen vadász. Ő az, aki addig áll mozdulatlan a lesen, mígnem stichje lesz, s teljesen átitatódik az erőd illatával, olyannyira, hogy a vad meg sem orrontja jelenlétét. Igen, ő az igazi, büdös vadász! De az is ő, aki az erdőszélen féltő szeretettel neveli a szegény, ázott kis fácáncsibéket, olvasatlan szórva eléjük a magot, s az is, aki gyengéden megsimogatja a mindenki által elhagyott, elárvult büdösborzfiókákat... Igen, ez mind ő, korunk embere, az alternatív vadász és természetvédő - egy személyben. És persze még sok minden más.
Hogy mást ne mondjunk, macesznász. Pontosabban - legalábbis az értelmező szótár szerint - mecénás, de hát ez végre is egyre meg... A lényeg az, hogy P. Rick nemcsak limerick-költészetünk avatott művelője, hanem az irodalom, jelesen a vadász- és vadvédelmi irodalom bőkezű támogatója is egyben. Merthogy ő sohasem sajnálja a bukszáját (pedig van neki, ő, de még milyen!), amikor eljő Szt. Hukkbertus napja, s adakozni kell a köz javára - hiszen most is milyen nagyvonalúnak bizonyult! Miközben a hivatalbéliek vagy még inkább az erre hivatottak, akiknek pedig nemcsak módjukban lenne, de kötelességük is volna segíteni irodalmi életünk, költészetünk nyomorán, nos, ezek a kultúrbarbárok nem ezt teszik, ő, nem! Ők inkább sötét éjeken bankókötegeiket számolják a páncélszekrény sarkában, és süket fülekkel szemlélik vadgazdálkodásunk kilátástalan vergődését, undorodva tolják el maguktól a feléjük nyújtott, kérő tomporokat...
Vissza