Pacsirta a szívben

Előszó

Részlet a könyvből:
"De hát itt nincs pacsirta! Hol énekel a pacsirta? Micsoda szárnyrebegéssel és szárny-reszketéssel csavart levegő-magasodás toronytetején lebeg, önmagával, szinte önmaga fölött ez a szív-sötét túlvilág-fényében éneklő fauna-csillag, hang-inda tekervény virágzás, aki a roppant haláldübörgés és ájulás-előtti galaktika-dörgés véréig sugárfény túlvilág egyetem tisztaságát felhőtlen tiszta égbolttá kristályosítja? Mert haldoklásból és halálból születik minden ének, haldoklásból és halálból minden életüzenet mennyvilága. Mert a szív nem a dal koporsója. Mert a rengő, rettegő szívhús nem a dal sírja, a kivérzés temetője. De kozmikus végtelen szabadság, élő és halott csillagokból szőtt világüveg kozmosz-doboz, befejezhetetlen és kimondhatatlan ősidő a jelenidőben, beláthatatlan és fölfoghatatlan terpedés-görbület az elmúlásban és megmaradásban. O, te szívbe-zárt láthatatlan mezei madár, celofánból gyűrt és hajtogatott boldogságszerelem-sikoly, Paganini hegedűjátéka ének-viola-illat, Mozart boldog szereleme győzelem-sikoly! O, ez a pacsirta a szívben! Ez az éneklő, csivogó, hegedűhúr-jajokkal, boldog szerelem-sikolyokkal, bódult szeretkezés-csöngettyű-szavakkal ég-űrbe növő rózsatövis-csőrű tollcsillag-magasság, az égbe, a kékbe, a kékbe fölnyíló szerelmes, tiszta hangliliom, az égbe, a kékbe, a kékbe az égbe fölzuhanó gyönyörű ének-virág, csodatűz hangliliom, már oly magasan az égben, hogy hangszirmai, hangkehely lebegés-fodrai, a sípok, cimbalomhúrok, gyöngyvirág-aranycsöngettyűcsokrok, torokbeli hangszál-tűzözönviharok, csengések, csilingelések liliomtornya hang-fölszállás függőleges végpontja test és test-sikoly fölolvad a fönti lehetetlen meredélyben, föloldódik a fénypára lassú köd-szenvedélyben, aranypor, ezüstpor, terpedve enyésző kék festékpor-semmi-süvegében, a napfényláng, az izzáscsönd asszonyhüvelyében, s már nincs test, szárny, torok, toll-kút nyak, gégehús, hangszál-kalász, csőre-nyílt madárfej, apró sarkantyús törpe láb, csak a hang van, a hang van, az anyagból született anyagtalan hang-fény, a hang-korpuszkula fönti örök mélység, csak az ének, az ének a láthatatlan testiségből áradó madár-zene. És lent a föld. Aztán lezuhan a megváltó hangliliom-csillag a lenti kiégett fűre, a hantok, kavicsok, rögök napfény-rágta, naptűz-gyötörte tű-csokor fűbokrai közé, mint egy grafitpont, kék égből szürke-réz könnycsepp, melybe omlik a hangliliom ének-csillagszóró, dal-szikra, tornya, az eszelős tűz dalszerelem-csomagocska, a hím-hangaranyliliom. " Vissza