Paksi Képtár 2002

Előszó

A PAKSI KÉPTÁR FOTÓGYŰJTEMÉNYE
A Paksi Képtár fotógyűjteményének bemutatását egy sajátos, és a tudományos alaposságot mellőző szemszögből összefoglalt „fotótörténettel" szeretném kezdeni. Ez a fotótörténet - attól függetlenül, hogy a katalógus nem csupán az elmúlt tíz évben készült fényképeket, vagy fotó alapú műveket tartalmazza -, mégis javarészt az elmúlt évtizedben tapasztalható folyamatokkal foglalkozik, mert meggyőződésem szerint a Képtár egyik legfontosabb pozitívuma, hogy nem a múltat, hanem az állandó és friss jelenlétet képviselő műveket preferálja. Kevés gyűjtemény tud olyan műtárgylistát felmutatni, ami ilyen szenzibilisen követi az elmúlt években tapasztalható, a technikai képfajták nyelvezetére vonatkozó reflexiókat. Ahhoz, hogy e fotógyűjtemény értékét pontosabban lássuk, elengedhetetlennek tartom, hogy néhány szót ejtsek azokról a folyamatokról, melyeket a magam szervezői gyakorlatában a fotó és a képzőművészeti intézmények határmezsgyéin éltem meg, s bár a következő megállapítások többnyire benyomásokon alapulnak, talán az általam tapasztalt dolgok leírása tartalmazhat némi általános érvényességet is. Lényegében a rendszerváltás okozta traumákat a mai napig sem dolgozta fel a magyar fotográfia intézményrendszere. Bármennyire is a legkiválóbb fotográfusok szerepeltek a szakmai intézmények tagnévsorában, a szakma - merthogy csak a tagok alkothatták a szakmát, illetve ők nevezhették magukat szakmának és művésznek 3 hozzászokott az intézményi keretek közt megkapott jogosítványokhoz. Korábban könnyű volt definiálni, ki nevezhette magát művésznek, és fotóművésznek. Az intézmények szabta keretek közt egyszerűbb volt meghúzni a határvonalakat képző és fotóművészet között. Természetesen „deviánsok" mindig is akadtak, de a rendszer működött. Ez a diszciplináris megosztás a fotóművészetnek tett rosszat. A „szétintézményesülés" lehetővé tette, hogy a fotósok hermetikus világot építsenek, és a képzőművészeti intézményeknek ne kelljen lépten-nyomon reagálnia a fotóművész társadalom tevékenységére. Az igazán nagy átfogó egyéniségek kivételével a két „szakma" a kölcsönös ismeretlenségben élt egymás mellett. Eddigi rövidke művészeti tevékenységem során nagyon gyakran kellett szembesülnöm a „túloldalról" alkotott - téveszmékből épített - véleményekkel. Ráadásul a fotóművész szakma középmezőnye - amiről már a képzőművészeti szféra egyáltalán nem vett tudomást - saját intézményi háttér birtokában megalkothatta a maga biztonságos esztétikai rendszerét, mely minőségétől függetlenül erős bástyaként védte. így aztán a fotóművész szakma zöme megtehette azt, hogy magas színvonalú művészetnek vélje amit csinál, és ne vegyen tudomást a képzőművészeti folyamatokról, mi több, ne kelljen ismernie a képzőművészet struktúraváltozásait. Egy szakma minőségét - legyen az akár a művészet is - nem a legjobbjai határozzák meg, hanem a középmezőnyének flexibilitása, képzettsége, szellemi tartalékai. A rendszerváltozás okozta nehézségek megoldásában, és lehetőségeinek kiaknázásában a képzőművészet sokkal nagyobb tartalékokat tudott megmozgatni, illetve a megteremtett és adódó lehetőségeket nagyobb hatásfokkal használta ki. Vissza