Előszó
AZ URNAK ELFÁRADT, ÖREG GYERMEKE.
Fedor, a tutajos, azon a tavaszi napon keservesen érezte az ő nagyon egyedülvalóságát.
Még soha ennyire.
Nem mintha őt eddig dédelgető, kedves háznép...
Tovább
Előszó
AZ URNAK ELFÁRADT, ÖREG GYERMEKE.
Fedor, a tutajos, azon a tavaszi napon keservesen érezte az ő nagyon egyedülvalóságát.
Még soha ennyire.
Nem mintha őt eddig dédelgető, kedves háznép nyüzsgött volna körül, amely apránként végkép elfogyott mellőle.
Sorsa, mely kemény volt különben, kénytelen volt megkímélni őt a rokonaikat túlélő aggok kórósorsától.
A kóró sorsától, mely tépázottan mered ki a hómezőből, amely alá rokonsága van temetve s mely zörgő zokogással siratja zordon magányosságát s a nyár vidámságait, amik meghaltak, mint a rigófütty a csalitban.
Fedornak ugyanis nem volt családja.
Amióta az eszét tudta, nem volt soha senkije.
Egyszer talán mégis?...
De ez már régen volt nagyon s meséje olyan különös, hogy el is alig merte mondani valakinek.
A tutajon aludt a titeli homokos partnál.
Az őszi ködök betakarták s álmos dajka módjára ringatta-rángatta az esővizektől részeg Tisza.
Fedor társai hosszúujjú rövid gubáikban beballagtak a város szélére pálinkázni s magára hagyták őt a tutajon, mert rázó fázás és bódult hőség váltakozva gyalázták el a testét.
Vissza 
