Fényimádók

Fülszöveg

1938. április 2-án születtem Korondon. Nem váratlanul és nem is reménytelenül. Bár előttem annyi testvérem született, hogy ha mindegyiknek kimérték volna sorspolonikkal a reményt, akkor nekem s az utánam jövőknek már csak a reménytelenség kongó táncterme maradt volna. Hogy csodagyerek nem voltam, bizonyításnak itt van ez a könyv. Hogy okos öreg nem leszek, itt vannak a bizonyítékok: sárgaság, gyomorfekély, vesekő, reuma stb. A legelső versemért kikaptam édesapámtól (s ez nálunk nem volt ritkaság). Nem hitte el, hogy én írtam, s nem volt kit magam helyett bevallani. Az utolsókért nem ezt remélem. Gyermekkorom fehér irkalapjára szinte bűnösen nagy álmokat írtam. Ott szerepeltek az összes nagy hadvezérek. Beleértve Nagy Sándort is.
Az összes művészek. Sokszor azt hittem, hogy Assisi Szent Ferenc leszek, vagy Korondon plébános. Anyám örökké azt mondta: „ekkora családban valakinek imádkozni kell a többiért", aztán lassanként úgy jártam, mint aki a fa nyesését a legnagyobb alsó ágon kezdi, s mire a legkisebb ágra kerül a sor, már lépcső vissza nincs, s marad a vigasztalás: hogy innét úgyis messzibbre lehet látni. A kottapapírra valamikor felírtam: „csak vidáman", a szokásos moderato helyett. így aztán erősen furcsa dolgok kerültek a világ szeme elé. Sokféle foglalkozást megpróbáltam, még többet is, mint amennyi illett volna. Festettem képet, építettem házat, gátat, izzadtam a fazekat égető katlanok mellett, írtam verset (lehet, túl sokat), voltam pakulár, s hogy még mibe nem fogok, nem tudhatom előre. Most már úgy vagyok, mint az, ki hazajött az erdőről, s mindent leégve találva, a siratást váróknak csak annyit mondott: „no, hálistennek ezen is túl vagyunk". Túl vagyok már a harmincon. Van fiam, lányom, feleségem, házam, sohase lesz olyan kevés jókedvem, hogy valakinek kölcsön ne adhatnék - kamat nélkül. Vissza