Henry Moore

Előszó

A sors kegyéből több, mint harminc éve követhetem meghitt rokonszenvvel Henry Moore zsenijének kibontakozását. Alacsony sorból származott, különleges kiváltságok nélkül, és csak akaratereje, hivatástudata segítette át azokon az akadályokon, melyek az anyagi érdekek hajszolásában kimerülő korban a művészt körülveszik. A nagy művészet mindig a roppant nehézségek feletti győzelem jutalma volt, joggal tarthatjuk ezért szerencsésnek a művészt, akit sorsa küzdelemre hívott ki. Ahogy a legjobb szobrokat a legkeményebb kőből faragják, úgy a nagy művészegyéniségek is a csapások alatt edződnek. Moore az első világháború közepén lépett felnőtt sorba, szolgált és megsebesült a fronton. A háborús körülmények között is talált alkalmat arra, hogy egy művészeti iskolában folytassa tanulmányait. Mikor végleg a szobrászat mellett döntött, önként engedelmeskedett fegyelmének. Hosszú tanoncsága alatt a kalapácsot, a vésőt és a követ szolgálta. Így tanulta meg érzékelni a tömeget és a volument, az anyag igazságát és a háromdimenziós teljességet, minden későbbi művének kritériumát.
Szavaimmal talán egy könyörtelen, egoista, önző, türelmetlen és önhitt ember látszatát keltettem, pedig ezek a tulajdonságok nem jellemzők egy olyan nagy művészre, kinek ereje mindig gyengédséggel párosul, aki önmagára fordítja a legkevesebb figyelmet, és akinek legmélyebb érzelmei mindig humánusak. Vissza