Párizsi kilátó (dedikált példány)

Fülszöveg

Két esztendő termését tartja a kezében az olvasó. Az itt összegyűjtött írások 1986 elejétől 1987 végéig jelentek meg a Népszabadság hasábjain, hónapról hónapra. Az alatt az idő alatt születtek ezek, amíg sorsom vagy szerencsém lehetővé tette, hogy - mint a magyar kormány képviselője az UNESCO mellett - közelről figyelhessem a párizsi szellemi életet.
Ez a két esztendő a szocialista kormányzatok közötti poszt-gaullista jobboldali uralom ideje volt Franciaországban. A mérkőzés a jobb- és a baloldal között a francia szellemi életben ebben a periódusban nem volt valami feltűnő vagy akár kiélezett; de jelen volt, s lépten-nyomon beleütközött az erre érzékeny szemlélődő.
Nem kevéssé vagyunk hajlamosak arra, hogy erényeinket, hibáinkat, eredményeinket, kudarcainkat önmagunkban és saját magunkra vonatkoztatva szemléljük csak; mintha más nem is lenne a világon. Pedig ha valamit egy ilyen hosszabb külföldi élet megtanít, akkor azt bizonnyal, hogy nem vagyunk egyedül a világon: még ha nem, vagy alig vesznek is tudomást rólunk, akkor is "szituációban vagyunk", amelyet a környező világ határoz meg, s e meghatározottsággal vitatkozni nem lehet. De az okos emberek s az okos nációk e helyzet adottságait igyekeznek maximálisan a maguk hasznára és előnyére fordítani; a kevésbé okosok s a bezártan konokok viszont jajonganak miatta, s a kínálkozó alkalmat is elszalasztják közben.
Ez írások egyenként s együttesen krónika is, reflexió is; bízom abban, hogy a pillanatképek sora olvasás közben mozgóképpé áll össze, mint a hajdani kineszkóp pörgetett lapjai. Ezt elősegítendő, az egyes írásokat nem hagytam megjelenésük eredeti sorrendjében, hanem tematikailag némileg csoportosítottam: remélem, így az eligazodást elősegítem.
"Párizsi kilátó" - írtam e gyűjtemény élére. Azt hiszem, minden külföldre került magyar kissé magányos őrszemként éli át a helyzetét: nemcsak a (valóságos vagy relatív, de mindenképpen érzékelhető) magány következtében, hanem azért is, mert mindnyájunkban (vagy mégsem?) dolgozik a gondolat: most nézz jól körül, s abból, amit látsz s hasznosíthatónak vélsz, vigyél minél többet haza. Így indult nyugatra Szepsi Csombor, így Széchenyi, s így szinte mindenki, aki passzióból vagy kényszerből utánunk ment; ez a magyar utazónak már szinte nemzeti tulajdonságává vált. E kettősséget éreztem én is kintlétem alatt: tettem a dolgomat - de közben lesen is voltam; tapasztalatom nemcsak az enyém volt, hanem közpénzen szerzett közkincs, amit kötelességem megosztani.
Ennek emléke ez a könyv. Vissza